Afganisztánból hazaérkezett magyar katonák Fotó: HM
Braun tábornok a százados levelében szereplő ominózus kijelentéseket mind a felszerelés, mind a kiképzés tekintetében határozottan cáfolta. A sajtótájékoztató utáni harcászati bemutatón újságíróknak azonban elismerte, hogy a speciális terep és harcászati körülményekre való felkészülés nem kis feladat a Magyar Honvédség számára. A tábornok szerint a felszerelés tekintetében a Magyar Honvédségnél rendszeresített technika kiegészítésre szorul ugyan, de arról ritkán esik szó, milyen nehéz kérdés a közbeszerzési törvény adta kereteken belül megfelelő eszközökhöz juttatni a külföldön katonai missziót teljesítő egységeket. A Kabul környékén járőröző katonák terepjárójára például utólag felszerelt rácsozat került. Erre kerültek átmeneti megoldásként a golyóálló mellények, amelyek az esetleges repeszsérüléstől óvták a katonákat. Sánta Gábor százados, az afgán misszióban részt vevő könny?gyalogszázad parancsnoka elmondta: a nem páncélozott járműveknél ez teljesen bevett szokás, más nemzetek katonái is használnak hasonló megoldást. Hogy eredetileg miért nem voltak páncélozottak a járművek, az feltehetőleg megint csak a kockázatelemzés bonyolult tárgykörébe sorolható kérdés. A misszióból hazatért katonák szerint nem ennyire egyértelm? a kialakult helyzet magyarázata.
Lapunk kérdésére, hogy Farkas százados kritikai levele milyen reakciókat váltott ki a csapaton belül, egyikőjük egy szóval válaszolt: vegyes. A járőrszolgálatot teljesítők ugyanis állandó éles helyzetben nem sokat "agyalhattak" a felszerelés hiányosságain, hisz őket maximálisan lekötötték a napi feladatok. A háttérszemélyzet azonban több szabadidővel rendelkezett, nem csodálták hát, hogy "unalmukban gondolkodtak". Állításuk szerint tehát Farkas százados nincs egyedül elmarasztaló véleményével. A nézetkülönbségek a végzett feladatoktól függően oszlottak meg a csapaton belül. Bár ahogy egyikük mondta: ha több szabadideje van, akkor azt levélírás helyett inkább a pihenésre fordította volna. A katonák napi feladatai közé tartozott a helyi lakosságtól való információszerzés is. A helyi lakosság eleinte nem tudott mit kezdeni az "amerikás egyenruhás", szovjet fegyveres emberekkel – arrafelé rossz emlékeket őriznek az orosz géppisztolyokról –, lassan azonban megszokták, elhelyezték őket, ezért különösebb konfliktusuk a lakosokkal ebből nem származott. A kialakult helyzetet legjobban egy altiszt jellemezte: vihar egy pohár vízben a kamerák előtt.
"A misszióban nemigen volt idő az okoskodásra, mert már a megérkezésünk napján lőtték a tábort – mondja az altiszt. – A tiszteletünkre 10 milliméteres aknavető lövedékek robbantak néhány száz méterre tőlünk; ez eléggé meghatározta a szolgálat minőségét" – fogalmaz ma már nevetve a katona. A felszerelést valóban lehetne kritikával illetni, de azért nem maradtak el a többi nemzet mögött, akiknek szintén voltak problémáik a néha már sarkvidéki időjárásban. Az afgán helyzetről szólva a katonák egységesen úgy fogalmaztak: a Kabul környékén kialakított enklávéban nyugalom volt, de az ország más részein még folytak a harcászati tisztogatások a tálib gerillák ellen. Adódott a kérdés, hogy ezek után részt vennének-e egy újabb kiküldetésben: igen, mivel a havi kétezer euró és az itthoni zsold egyértelműen eldönti a kérdést.
2005. 03. 04. (IX/9)
