Főutca a cigánysoron. Nem észak Velencéje Fotó: Kaderják Csilla
– Volt itt már több árvíz is, de ekkora soha – teszi hozzá rezignáltan, miközben egy kilós kenyeret és két nagyméret? húskonzervet szorongat a hóna alatt, amit most osztottak valami segélyből.
De mi is történt? Július 9-én, szombaton özönvízszer? eső zúdult a Borsod megyei Boldvára és a környező településekre (erről tanúskodik a Sajósenye és Boldva közötti mezőgazdasági terület tengerszer? állapota), ami önmagában még nem okozott volna ekkora bajt. Viszont a Boldva szélét átszelő s a telep mellett csordogáló Ördög-patak gátja nem bírta a hirtelen megemelkedett vízhozamot, s átszakadt, úgyhogy a dombról aláfolyó esővíz és a gátját vesztett áradat két oldalról közel négyszáz embert mosott ki az otthonából, s öntött el a cigánytelep kilencvennyolc házából kilencvenhatot!
Aki nem tudott a rokonokhoz menni, az ment a művelődési házba meg a sportpálya öltözőibe. Ebben az évben ez a harmadik árvíz, az önkormányzat pedig már négy éve csak ígérgeti a gátemelést.
– Itt nem vész van. Ez már katasztrófa – kapcsolódik be elkeseredve a beszélgetésbe Lázi Jenő. – Igaz, hogy a polgármester rendelte ki a polgári védelmet és a homokzsákokat, a baj viszont az, hogy a hivatalban ott vannak a
szivattyúk, de nem hozzák ide, pedig tizennyolc köbméter víz van a házamban – fejezi be egyre mérgesebben mondanivalóját.
Három guminadrágos cigányember jön ki a házak közül (ők is áldozatai az árnak), akik szintén a mentésben segédkeznek, úgyhogy megkérdezem: mennyi ház áll még vízben a harmadik napon?
– Olyan hetven-nyolcvan – hangzik a lehangoló válasz, pedig a tűzoltóság két nagy teljesítmény?
szivattyúja megállás nélkül nyomja vissza a vizet a patakba.
Szóba elegyedek Lázi Csabánéval. Körülötte sertepertél öt gyermeke, akik vidáman szemlélik a lehangoló tényállást.
– Három éve már összedőlt a házunk, szintén árvíz miatt – mondja keserűen. – Hova menjünk öt gyerekkel?! Oda nem megyek, ahol a sok nép van! – vitatkozik saját magával.
– A kultúrházba? – kérdezem tőle.
– Igen, inkább megyek a domboldalra. A gyerekek félnek bemenni a házba.
Beszélgetésünkbe bekapcsolódik a kilencéves Barbara is.
– Azt mondják, hogy kapunk egy sátrat.
– Ki mondja?
– A polgármester.
– Minek?
– Benne lakni – válaszolja lelkesen, s látszik a csillogó fekete szemében, hogy képzeletben már bevackolta magát a sátorba.
– Isten őrizz! – veszi vissza a szót a mama.
– Hol alszanak ennyi gyerekkel?
– A testvéremnél ott lent. Amikor összedőlt a házunk, ki állította helyre? Mi magunk – folytatja az önvitát.
– Az önkormányzattól kaptak segítséget?
– Semmit – feleli egyszerre az anyuka meg a gyerekek.
– A polgármester ellopja az erre szánt pénzeket – kontrázik rá egy beszélgetésünket hallgató helybéli.
– Volt már itt a polgármester?
– Csak a víz széléig jött, oda már nem ment, ahol eddig ér a víz – mutat a nyolcéves fia háta közepére.
– Ha lemegy az ár, mi lesz magukkal?
– Hát ki tudja? A ház azután fog összedőlni, ha kiszárad. Tudja, ez kukoricaföld volt, és ezt adta ide a polgármester építkezni. Kilenc éve építettük a házunkat, és most csempéztük a konyhát.
– Reped a fal az ajtó felett – veti közbe lakonikusan a tizenegy éves Balázs.
Idáig érünk a beszélgetésben, amikor is "partra vetik" fotósunkat (helyiek segítségével fotózott az elöntött területeken), úgyhogy megkérem a családot, hadd fényképezzük le őket. Be is állnak a vízbe annak rendje-módja szerint, s a gyerekek vigyorognak, mint a vadalma.
– Ríjatok! Ne nevessetek! – hallatszik a hozzáértő píártanács egy szemlélődő lánykától.
Miután megvan a kép, irány a művelődési ház, ahol körülbelül száz fő kapott átmeneti szálláslehetőséget az önkormányzattól. Katonai sátor jelleg? a látvány. A falak mentén állnak az ágyak, a terem közepén az asztalok, s körülöttük a székek. Egyéb bútornak nincs hely. Vannak, akik éppen esznek, mások a bejáratnál cigarettáznak, sokan a gyerekekkel vannak elfoglalva, mivel az itt lévők zöme nő és gyerek.
– Hány gyerek van itt?
– Legalább hetven, a két hónapostól a tizennégy-tizenhat évesig.
– Mit csinálnak itt egész nap?
– Ülünk
Takarítunk
Tévézünk
– hangzik jobbról-balról a válasz.
Egyébként nemrég oltották be hepatitisz ellen az összes telepi lakost, mivel a víz kimosta az udvari pöcegödrök és emésztők tartalmát, s az emberek a fekáliával
szennyezett vízben menekültek.
A polgármesteri hivatalban érdeklődésünkre közlik, hogy a település első embere éppen most ment ki a telepre, úgyhogy irány
vissza. A polgármester akciójának oka pofonegyszer?: hat vagy hét írott és elektronikus sajtó képviselői téblábolnak a szélrózsa minden irányában kamerákkal, mikrofonokkal, diktafonokkal és noteszekkel. Éppen interjú közben csatlakozunk mi is Csabai Gyula polgármesterhez, s egy röpke szünetben felteszem első kérdésemet.
– Azt mondják a helybéliek, hogy négy-öt éve csak ígérgeti az önkormányzat az árvíz elleni védelmet.
– Ez így nem igaz. Három éve vagyok a polgármester, s ez alatt az idő alatt alakítottuk ki a vízelvezető árokrendszert. Ha az itt élők nem töltenék tele szeméttel, elvezetné a telepről a vizet. Ezt a nagy problémát pedig a gátszakadás okozta, de azt már helyreállították.
– Milyen támogatást tud nyújtani az önkormányzat az embereknek?
– A kárfelmérések alapján tudunk majd dönteni a segítségnyújtás mikéntjéről – feleli távozóban, mivel már lábán van a hosszú szárú gumicsizma, s elindul a házak közötti vízben, pótolva ezzel a helyiek szerinti mulasztását. Picit árnyalja a képet, hogy mindezt
a kamerák kereszttüzében teszi.
2005. 07. 15. (IX/28)
