A miniszterelnök és a pénzügyminiszter tanácskoznak. Megbeszélték Fotó: Somorjai
László
Évente 1000 milliárdot akar megtakarítani a kormány a „nadrágszíjhúzó
csomaggal”. Szédületes szám. Tulajdonképpen mennyi pénz ez?
– A lakosság jövedelmének mintegy négy-öt százaléka. Ez azt jelenti, hogy ha
az egészet a lakosság fizetné meg adóként, akkor a jövedelmünk ennyivel
csökkenne. Egy részét azonban a vállalatok fizetik meg, míg a többit a lakosság.
Lesznek, akik „csak” a gázáremelés miatt fizetnek többet, a magas jövedelműek
viszont megfizetik a négy százalékos szolidaritási adót, három százalékkal
fizetnek többet egészségbiztosítási járulékként, illetve ők is fizetik a
megemelt gázárat, ami akár újabb egy-két százalékot is elérhet. A gazdagabbak
tehát akár jövedelmük tíz százalékát is kifizethetik adótöbbletként a
megszorítások miatt.
Ha ezek a megszorítások nem a zsebünkre mennének, akkor az államháztartási
hiánnyal, a makrogazdasági mutatókkal az emberek túlnyomó többsége egyáltalán
nem foglalkozna. Jól gondolom?
– Igen, pedig hosszú távon ezek a makrogazdasági folyamatok számítanak, és
ez dönti el, hogy egy ország fejlett ország lesz – mint például Finnország vagy
Németország – vagy egy fejlődő, közepesen fejlett ország – mint Olaszország vagy
Portugália. Ezeknek a gazdasági döntéseknek húszharminc év múlva érik be a
gyümölcsük. A politikusok pechére, akkor már senki nem emlékszik, hogy ki volt a
kormányfő.
A jelenlegi helyzet a kormányoldal szerint tizenhat év terhes öröksége, míg
az ellenzék négy év elrontott kormányzásának rója fel a megszorítási kényszert.
Ön szerint melyik áll közelebb a valósághoz?
– Mielőtt válaszolok, elöljáróban elmondom: közgazdászként vannak dolgok,
amelyek jók az egyes embereknek, de nem tartom jónak az egész gazdaság
szemszögéből. A rendszerváltás utáni kormányok költekezése miatt a kilencvenes
évek közepén jött a Bokros-csomag. Ez komoly szigorítást hozott a
költségvetésben, amit mindenki drámai fájdalommal élt át, de hosszú távon sok
előnye volt: a csőd szélén álló országban alacsonyra szorította a költségvetési
hiányt. Ez egy nagyon szép gazdasági pályára állította a magyar gazdaságot, és
2000-re mi lettünk a térség legdinamikusabban fejlődő országa. Az akkor hatalmon
lévő Fidesz-kormány azonban már a 2002-es választásokra készülve populista
döntéseket hozott, az akkori voksolást megnyerő Medgyessy-kabinet pedig talán
minden idők egyik legérthetetlenebb intézkedésével beváltotta a választási
ígéreteit. Az ugyanis sehol nem szokás, hogy rögtön a győzelem után
megvalósítják az ígéreteket, pláne nem egy rossz költségvetéssel rendelkező
országban. 2002-ben ugyanis már leromlott a költségvetés állapota, de nem drámai
mértékben. A költségvetés tehát az ígéretek beváltását követően került
tarthatatlan helyzetbe, a kérdés csak az volt, hogy mikor jutunk el arra a
pontra, amikor a piac rákényszeríti a kormányt a megszorításokra. Ráadásul
2005-2006-ban újabb választási költségvetések készültek adócsökkentésekkel, 13.
havi nyugdíjjal, a bevételek viszont nem emelkedtek ilyen mértékben. Ez csak
tovább növelte a megszorítási kényszert.
De miért van erre szükség?
– A költségvetés rossz helyzete azt jelenti, hogy hitelből él az ország. Míg
ez korábban megmaradt normális, elviselhető szinten, jelenleg akkorára duzzadt,
ami hosszú távon kezelhetetlen. Kiderült, hogy a hiány nem 500 milliárddal
nagyobb a tervezettnél – vagyis 2000 milliárd forint – hanem 1000 milliárddal.
Ez húsz százalékos túlköltekezést jelent. Egy család sem költhet hosszú távon
húsz százalékkal többet, mint amennyi bevétele van.
2000-től talán azért kezdtek nagyobb osztogatásba a kormányok, mert többet
akartak visszajuttatni az emberekhez, mint korábban, mondván: kezdjük meg az
emberek bérének felzárkóztatását az európai átlaghoz. Ez akkor egy rossz
gondolat volt?
– A béreket nem lehet mesterségesen felzárkóztatni. Azok vagy maguktól
teszik ezt, vagy ez sül ki belőle. Ha egy vállalatnak nő a bevétele, akkor
többet tud fizetni az alkalmazottaknak. Ha ez a folyamat működik, akkor szépen
lassan megkezdjük a Nyugat-Európával szembeni hátrányunk lefaragását. Ezt azért
nem jó erőltetni, mert visszaüthet: hirtelen drága lesz a munkaerő, visszaesik a
termelés, elbocsátások lesznek. Bérfelzárkóztatás helyett megreked a gazdaság. A
2000-ig követett politika – amikor a bérnövekedést a GDP-növekedés alatt
tartották – az volt egy fenntartható politika. Ezzel mára a ténylegesnél jobb
helyzetben lennénk, ehelyett 2002-ben sokat emeltünk, azóta viszont szinte
semmit. A magyar gazdaságra egyébként a 60-as évek óta mindig ez volt a
jellemző, ez a „húzd meg, ereszd meg” politika. Tíz-húsz éves előretekintések
helyett két évre lát előre.
Nyilván a választások miatt
– Választások máshol is vannak, mégsem szalad el a ló ennyire az emberekkel,
mert józanabbak. Magyarországon a választók jobban szeretnek hinni az álmoknak,
mint a realitásoknak, ezt pedig a politikusok meglovagolják. A rövid távon
többet ígérő politikusok inkább befutók, mint a hosszú távra ígérők.
A magyarok jó része úgy érzi, hogy eddig is éppen eleget fizetett be az
államkasszába, ezért az újabb adó- és járulékemelés abszolút igazságtalan. Ezt
Ön is így látja?
– A magyar adóterhelés bár magasabb, mint más kelet-európai országokban, az
európai átlagtól nem üt el. A probléma véleményem szerint abban van, hogy az
adórendszerünk torz. A munkajövedelmeket jelentősen megsarcolja, a másik oldalon
viszont a tőkejövedelmeket – például a kamat-, árfolyamnyereség-, ingatlanadó –
nem vagy kevéssé, pedig ezeket a legtöbb európai országban megadóztatják. A
másik probléma, hogy adócsalásban a világ élvonalában vagyunk. Tőlünk északra,
Csehországban hasonlóak az adókulcsok, mégis jóval kevesebben síbolják el a
közterheket. Ez ott talán nem sikk, másrészt az adóhatóság is vélhetően
szigorúbban veszi az ellenőrzéseket. Magyarországon a hivatalba lépő
pénzügyminiszterek újra és újra megpróbálták megvalósítani, hogy az adóhivatal a
nagy értékű áru- vagy szolgáltatásvásárlásoknál megnézhesse, hogy az miből
történt meg. Ez nyugaton gyakorlat, így az ottani adócsalók életük végéig nem
tudnak nagy értékű dolgokat venni az eltitkolt jövedelmükből. Nálunk sajnos az
adócsökkentések ellenére sem javult jelentősen az adófizetési morál.
A KDNP azt javasolja, hogy mivel a multicégek és a bankok „extraprofitra”
tesznek szert, nagyobb arányban járuljanak hozzá a költségvetési hiány
mérsékléséhez. Ezt a javaslatot elképzelhetőnek tartja?
– Ez logikus gondolkodás, de a bankok nagyobb mértékű megadóztatása a
kormány terveiben is benne van, a multicégek pedig egy magasabb társasági adóval
fizetnek többet. De ez a gondolkodás ugyanakkor ellentmond a piacgazdaságnak,
hiszen miért azok fizessenek többet, akik jól dolgoznak és magasabb jövedelmet
termelnek, és nem annak a körmére néznek, aki veszteséget termel. Ha mindig azt
adóztatjuk, aki jól keres, akkor egyúttal arra ösztönözzük, hogy eltüntesse a
jövedelmét, és átmenjen a szürke zónába. Ez egy tizenöt éves ördögi kör, amely
így nem szűnik meg, hanem erősödik. Másrészt éppen a multik azok, amelyek adót
fizetnek a dolgozóik után, ők ugyanis nehezen tudnák elkerülni a
járulékfizetést. A magas adóelkerülés leginkább a kis- és középvállalkozásoknál
jellemző, akik szinte rákényszerülnek az adócsalásra a magas terhek miatt, de az
adócsaláshoz sokan hozzá is szoktak. Sokan szinte nem is nézik normálisnak
azokat, akik adót fizetnek.
Ezek fényében mennyire tartja jónak a most meghirdetett „csomagot”, meghozza
ez a várt eredményt?
– Nehéz ezt megjósolni. Most egy kényszerhelyzetben vagyunk, ha nem lépünk
sürgősen, lezuhanunk a szakadékba. Ezért a szükséges rossz döntéseket, vagyis az
adóemeléseket be kell vezetni, mert csak így lehet bevételhez jutni és hiányt
csökkenteni. Sok jó irányba mutató lépés is van benne, amely igazságosan a magas
jövedelműeket érinti, és az adóelkerülést igyekszik csökkenteni. De ez csak a
rövid távú problémákat tudja megoldani. Szomorú, hogy mi csak most jutottunk el
idáig, míg például a csehek és a szlovákok már évekkel ezelőtt megtették ezt.
Így nem a béreket és a nyugdíjakat emelték a még nem is létező jövedelmek
terhére, hanem nadrágszíjmeghúzásokkal az államkassza bevételeit növelték, és
építkezésbe, beruházásokba kezdtek. Ennek már öt-hat év után látszik az
eredménye, három-négyszer olyan gyorsan zárkóznak fel a nyugat-európai bérekhez,
mint mi. Tíz év múlva várhatóan ott már nyugati színvonalú bérek lesznek, míg
itt valószínűleg csak húsz-harminc év múlva.
Ott talán józanabbak voltak a politikusok?
– Inkább az a valószínűbb, hogy nem voltak olyan erős kormányok, amelyek
beválthatták volna a populista ígéreteket. Helyettük szakértői kormányok
dolgoztak. Ezentúl a tradicionális cseh gazdaságpolitikában talán jobban benne
van a higgadtság és a hosszú távú tervezés. Mi ebben inkább a dél-európai
államokhoz hasonlítunk, ahol lehet, hogy rövid távon jobban nőnek a jövedelmek,
viszont hosszú távon nem érik el a német vagy a cseh szintet.
2006. 06. 23. (X/25)
