Mindenkinek igaza van, aki a honi politikai kultúrát gyengének, fejletlennek
minősíti. Így a fenti megállapítás is igaz, amely szerint csekély az
elszámoltatás kultúrája. De hát sorolhatnánk tovább vég nélkül: csekély a
konfliktuskezelés kultúrája, a politikai kommunikációs kultúra, a kormányváltás
utáni átadás-átvétel kultúrája, vagy nagyon pőrén fogalmazva: a politikai
riválisok egymással kapcsolatos viselkedésmódja.
Amikor arról beszélünk, hogy hogyan lehetséges ilyen mértékű eltérés a
választási program és a kormányprogram; a kormányprogram és a miniszterelnök
parlamenti beszéde; a miniszterelnök parlamenti beszéde és az azt követően – az
Érdekegyeztető Tanácsban – bejelentett intézkedések között, akkor először is le
kell szögeznünk, hogy például az ilyen mérvű eltérésekről szóló elszámolás nem
csupán politikai-politikusi feladat. Sőt. Szigorúan véve azt is mondhatjuk, hogy
az MSZP – a maga szempontjából – akár helyeselhetően is cselekedett, amikor a
választási kampányban nem beszélt a költségvetés helyzetéről, ellenben nagyon is
beszélt a gazdaság általános állapotáról. Elvégre a pártpolitikában a
haszonmaximalizálás körül forog minden, és Gyurcsány Ferenc éppen arra nyert
mandátumot 2004 nyarán, hogy egy végletekig legyengült pártból csináljon a
választások megnyerésére alkalmas pártot. Ezt – el kell ismernünk – tökéletesen
megtette. Saját szempontjából kontraproduktív lett volna, ha a költségvetésről
beszél, már csak azért is, mert ezzel az ellenzék beszédmódját kellett volna
átvennie, és az egész választási kampány az ellenzék által ajánlott témák
terepére került volna. Ez pedig – jól tudjuk – a mai pártpolitikában szinte
megengedhetetlen.
A probléma, hogy vajon miért nincs a magyar közéletben egy olyan immunrendszer
vagy védekezési reflex, amely eleve kiszűri a választási kampány nyilvánvaló
hazugságait vagy elhallgatásait. Ezek ugyanis történetesen nem pártpolitikai
kérdések. De persze nem is csak a 2006. évi választás kérdései. Az MSZP
választási kampányából azért hiányozhatott a költségvetési és államháztartási
valós adatokkal való szembenézés, mert a szembenézés hiánya sem most, sem pedig
a korábbi kampányokban nem járt semmiféle következménnyel. Nem járt, mert a
magyar közéletből immáron krónikusan hiányzik a politikai osztályon kívüli
társadalom, amely – adott esetben – kidolgozná azokat a normákat, amelyeknek
figyelmen kívül hagyása nem maradhat következmények nélkül. Újságírókra,
érdekszervezetekre, lobbikra, értelmiségi körökre, szakmai szervezetekre kell
gondolnunk, amelyek legalábbis hangos nemtetszésüknek adnának hangot, ha például
egy kormányváltást nem kísér tételes elszámolás, és ennek a szabályai ad hoc és
esetleges módon alakulnak. De vajon miért hiányzik nálunk mindez? S miért van
az, hogy szemmel láthatóan a mostani helyzetet is tudomásul fogjuk venni, éppen
úgy, ahogyan a korábbiakat is?
Sajnos, komolyan szembe kell néznünk azzal, hogy csak az a társadalom tud
szabályokat, normákat megfogalmazni, amely nem szorul rá a politika
gyámkodására. A mai magyar társadalom jelentős része még nem ilyen. Egyik fele
Gyurcsányt, a másik Orbánt tartja „megváltónak”, az ő kegyeiket keresi, és tőlük
várja a csodát. Ebben a csodavárásban persze annyi igazság van is, hogy az
újraelosztás mechanizmusai Magyarországon még nagyon sokak számára a boldogulás
egyetlen lehetőségét jelentik. Viszont az a társadalom, amely nem tud autonóm
módon cselekedni, amely mindig vezetőitől várja a „megoldást”, az
„iránymutatást”, az nagy valószínűséggel nem érzi, hogy például egy kormányzat
elszámoltatása milyen fontos feladata lenne.
Az elszámoltatás kultúrája tehát nem csupán azért nem alakul ki nálunk, mert a
politikusok olyanok, amilyenek. A politikusok mindig olyanok, amilyenek. Ha nem
ütköznek különösebb ellenállásba, akkor a maguk „külön bejáratú” szabályaik
szerint viselkednek. Könnyedén megtehetik, hiszen a paternalista hagyomány
fontos kelléke az időnkénti zúgolódás és elégedetlenkedés. Ez azt jelenti, hogy
az elmúlt tizenhat évben a magyar társadalom különböző csoportjai sokszor és
sokféle módon elégedetlenkedtek a politikusokkal. Tudjuk, hogy a parlament és a
politikai osztály tekintélye meglehetősen alacsony. De érdemes lenne végre
tovább is jutni annál a következtetésnél, hogy „az emberek nem szeretik a
politikát és a politikusokat”. Na és? Következik ebből bármi? Véleményem szerint
szinte semmi.
Ugyanis ha komolyabban megvizsgáljuk ezt a jelenséget, akkor azt látjuk, hogy az
olykori (vagy akár állandósult) állampolgári elégedetlenség szinte teljesen
független a tényleges politikai folyamatoktól. Az emberek úgy általában
mindennel és mindenkivel elégedetlenek, csak éppen nem különösebben akarják
befolyásolni a folyamatokat. Azokat rábízzák a politikusokra. És akkor nagyon
gyorsan be is zárul a kör.
A parlament költségvetési ellenőrzési jogkörének növekedését önmagában a
parlament nem fogja tudni kiharcolni. Helyesen mutat rá az Állami Számvevőszék
volt alelnöke, hogy a mai parlament és a klasszikus liberális parlament két
külön világ.
Oda akarok tehát kilyukadni, hogy lesznek itt még a mostani 8 százalékos
költségvetési hiánynál cifrább dolgok is, lévén a magyar társadalom nem csekély
hányada paternalista alárendeltségben áll politikusaival, magyarán: politikusai
szinte mindent megtehetnek vele. Ez nem túl jó hír a demokrácia tizenhatodik
évében, de legalább örülhetünk, mert a Nemzetközi Valutaalap nemrégiben itt járt
küldöttsége emígyen fogalmaz: „Az a tény, hogy a költségvetés helyzete miatt egy
pénzügyi válság kockázatával is számolni kell, olyan politikai lehetőséget
kínál, amit fel lehet és fel is kell használni az állami pénzügyek alapvető
átalakítására.”
2006. 06. 16. (X/24)
