Fotó: Szegvári Ádám
Elöljáróban leszögezem: bár nem kívánok politikailag állást foglalni az
ügyben, kifejezetten szerencsétlennek tartanám, ha Gyurcsány Ferenc a nemzetközi
méretűvé dagadt botrány hatására lemondana. Ennek beláthatatlanok volnának mind
a politikai, mind a gazdasági következményei. Ugyanakkor a beszéd napvilágra
kerülése felvet egy sor fontos erkölcsi dilemmát.
Az őszödi frakcióülésen elhangzott zárószónoklatban, illetve ennek kapcsán a
hazugság (=valótlan állítás, a tények meghamisítása, az igazság elhallgatása,
elrejtése, elferdítése, torzítása) három fajtája merül föl. Ezek közül kettőt a
beszélő tudatosan említ, illetve nevesít, a harmadik magának a beszédműnek a
céljából, annak belső struktúrájából és gondolatmenetéből következik,
úgynevezett burkolt vagy kendőzött, közvetett, ám annál hatékonyabb hazugság.
A beszéd által említett hazugságok első csoportja a konkrét, napi szintű
hazudozás, a társadalom félrevezetése konkrét ügyekben („
hazudtunk reggel,
éjjel, meg este”; „
trükkök százai, amiről nyilvánvalóan nektek nem kell
tudni
”; „Mi azért nem merünk hozzányúlni egy sor nyilvánvaló társadalmi
hazugsághoz, mert félünk a ránk ható politikai következményektől”). Ez sajnos a
mindenkori hatalom, a politikai elit zsákutcája, a fenntartható demokrácia
alapvető sajátossága. A vezető réteg erkölcsileg ugyan nem védhető, ám
politikailag indokolt módon „kozmetikázza” a tényeket, elfedi vagy elferdíti a
valóságot. Hasonlóan működik ez a fogyasztói társadalomban: mindenki számára
egyértelmű, hogy a reklámok hazudnak, mégis hatékonyak. Ezzel szemben csak a
tapasztalat és a mérsékelten szkeptikus hozzáállás ad némi védelmet.
A félrevezetés másik formája a lényeget érintő, illetve arra vonatkozó
megtévesztés: az ország valós gazdasági helyzetének eltitkolása a tavaszi
választások idején, illetve a valós számok és adatok nyilvánosságra kerülésének
elodázása a parlamenti választások manipulálására. („Amit meg lehetett csinálni
az elmúlt hónapban, azt megtettük. Amit az azt megelőző hónapokban titokban meg
lehetett csinálni úgy, hogy nehogy a választási kampány utolsó heteiben
előkerüljenek olyan papírok, hogy mire készülünk, azt megtettük. Úgy őriztük a
titkot
, hogy nehogy baj legyen”; „
mert egy darabig nem csinálhattuk, nehogy
kiderüljön
”)
A kormánypropaganda vezető szlogenje volt hónapokig, hogy „dübörög a gazdaság”,
miközben sokan tudták, hogy 2002-ben az Orbán-kabinet nem olyan katasztrofális
helyzetben adta át az államkasszát, mint amilyennek lefestették, és az sem
biztos, hogy a Medgyessy-féle osztogatás hozta válságos helyzetbe a
költségvetést, hanem sokkal inkább az utóbbi másfél év. Ebben az időszakban
pedig az extradeficitet bizonyos minisztériumok túlköltekezése és rossz
gazdálkodása eredményezte. Erre vonatkozik a sokat idézett mondat: „
elk..tuk.
Nem kicsit, nagyon.” Hogy valójában mennyire nagyon, az a nép nyelvén
Gyurcsány-csomagnak (lánykori nevén: Új Egyensúly Program) nevezett
intézkedéssorozat mértékéből jól látható. Ami komoly morális aggályokat vet fel
a miniszterelnök és a szocialista párt szavahihetőségét, erkölcsi
megbízhatóságát illetően, az az a tény, hogy mindez tavasszal már jól látható
volt, de a kormány ezzel szögesen ellentétes látszatott keltett. Ennek a
látszatkeltésnek a szükségessége és politikai pragmatizmusa a kampány stílusát,
tartalmát és hangnemét figyelembe véve belátható és jól érthető, ám az általa
okozott erkölcsi kár a következmények részleges ismeretében egyelőre
fölmérhetetlen.
Végül a hazugság (ferdítés, „színezett” valóság, manipuláció) legkörmönfontabb
formája maga az őszödi záróbeszéd mint retorikai mű, mely minden érthető
indulatos kitörésével, egyébként nyilván teljesen őszinte szenvedélyével és
jobbító szándékával együtt lényegileg nem őszinte. Célja nem más, mint a párt
manipulálása: vagy velem, vagy sehogy. Az én olvasatomban ez körülbelül így
hangzik: „Vagy szabad kezet kapok és teljhatalmat, vagy felejtsetek el.” Nagyon
fontos az időzítés: az elsöprő választási győzelmet arató szocialista párt
vezetősége közvetlenül a választások után, de még az új kormány megalakulása
előtt összeül, hogy amúgy magyarosan, a csülökpörkölt meg egy akó bor mellett
belemámorosodjon önmaga csodálatosságába. És akkor ebben a mámoros-toros
hangulatban föláll a nagy ember, a megasztár, a választások első számú győztese,
és azt mondja, azt kiáltja a döbbent arcokba, hogy: ácsi! Ne ünnepeljetek, semmi
sincs rendben, nyakunkon az özönvíz. Aztán persze rögtön a megoldást is
felmutatja, mely nem más, mint egy személyben ő maga, az ő programjával.
Gyurcsány Ferenc a megmentő, mint hős árvízi hajós.
A kiáltás valóban kétségbeesett és szenvedélyes, több okból is. Egyrészt az
ország valós helyzetének reális ismerete van mögötte, melyet tovább rontott a
ködösítés, maszatolás, elhazudás, másrészt a saját helyzet drámája. Itt van
ugyanis a soha vissza nem térő alkalom a hatalmi mozgástér kiszélesítésére,
hiszen a megelőző másfél év kényszerhelyzet volt. Medgyessy Péter párton belüli
bukása sajátos helyzetet eredményezett: nyílt választások nélkül, a belső
erőviszonyokból következően kellett a hatalom kérdését megoldani. A kormányzást
az így kialakult sajátos helyzetben kellett másfél évig gyakorolni. S a jelek
szerint a miniszterelnöknek elege lett a gúzsbakötött lábbal való táncolásból.
Pontosan erre vonatkoznak ezek a mondatok: „Majdnem beledöglöttem, hogy másfél
évig úgy kellett tenni, mint hogyha kormányoztunk volna
Nem akarom tovább
csinálni. Vagy megcsináljuk, és van hozzá egy emberetek, vagy mással
megcsinálni.
Van ebben a frakcióban nem egy miniszterelnöknek alkalmas ember.”
Vagyis: eddig, és nem tovább! Most új korszak kezdődik: a Gyurcsány-éra.
Kívülről nézve ez erősen ultimátumgyanús: vagy elfogadjátok az én szabályaimat,
és akkor van remény a sikerre („a sz..ból visszahoztuk a kormányzást a végére”),
vagy én kiszállok, és utánam az özönvíz. Nehéz másként magyarázni ezt a
helyzetet, mint hogy egy vezető megzsarolta saját pártját. A trágárságoknak, a
nyilvánvaló túlzásoknak és elhallgatásoknak a látszólagos spontaneitás mögött
nagyon is konkrét és tudatos célja van: a meggyőzés, ha máshogy nem megy, hát
durva eszközökkel. Az, hogy a beszéd végén a hallgatóságnak ne legyen, ne is
lehessen más reakciója, mint a vastaps, az egyhangú felkiáltás: „Te kellesz,
Feri, és senki más!”
Az érezhető szenvedély és indulati töltet a feltehetően elfogyasztott
bormennyiség és az igazság (legalább részleges) kimondásának hevületén túl a
nyilvánvaló, de burkolt belső hatalmi harcokról is szól tehát. Innen nézve már
nagyon is érthető, miért tartott hónapokig a régi-új kormány felállása, illetve
miért volt oly késleltetett a miniszterek végleges névsorának nyilvánosságra
hozatala. Az, hogy „egyébként nem csináltunk semmit négy évig”, az én
olvasatomban a látszattal ellentétben egyáltalán nem önkritika, hanem sokkal
inkább a párt, s még inkább a Medgyessy-kormány és a másfél éves, a korábbi
hatalmi struktúra által korlátozott hatalom burkolt, de annál durvább kritikája.
Ráadásul igaztalan is ez a kritika, gondoljunk az elmúlt négy év legfontosabb
intézkedéseire: a sorkötelezettség eltörlésére, az oktatási reformra vagy a
családtámogatási rendszer korrekciójára. Fontos és beszédes hiány, hogy ebben a
csaknem félórás, átfogó-értékelő beszédben az előd, Medgyessy Péter neve el sem
hangzik!
„Nem tudtok mondani olyan jelentős kormányzati intézkedést, amire büszkék
lehetünk, azon túl, hogy a sz
ból visszahoztuk a kormányzást a végére. Semmit.”
– nos, ez a torzítás, ez a feltehetően tudatosan valótlan állítás az őszödi
beszéd lényege, és nem a tizenhat év magyar politikai elitjének átfogó
kritikája. Ugyanis a beszéd a párt belső körének, és nem a külső társadalmi
nyilvánosságnak szólt. Ez másként azt jelenti: elődeim nem értek semmit, simán
megbuktunk volna velük, csak nekem köszönhetitek a győzelmet, és most benyújtom
a számlát: ide nekem a teljhatalmat, mostantól az én szabályaim szerint
játszunk, vagy sehogy. Az időzítés tökéletes: a győzelem fölött örvendező
pártját az első számú vezető sokkterápiával kezeli, egyszerre fenyeget és ígér.
Amint az elmúlt négy hónap mutatja: a miniszterelnök erőfölénnyel vívja párton
belüli csatáit, megszilárdította hatalmát, olyannyira, hogy közben a reformmal
fojtogatott nép halálsikolyai sem zökkentik ki győzelmi mámorából.
Hogy mit kellene tenni ebben a helyzetben? Először is hiba volna összemosni az
őszödi beszédet és az általa kiváltott közfelháborodást a gazdasági
reformprogrammal és az azt körülvevő politikai vitával. A miniszterelnök
helyesen tenné, ha mértéktartóan, de határozottan bocsánatot kérne a magyar
társadalomtól. Ezenkívül – saját pártjának valós hatalmi erőviszonyait
tiszteletben tartva – nem tenne úgy, mintha egyedül nyerte volna meg a
választásokat. Oda kell figyelni a figyelmeztető jelekre! Befelé és kifelé is –
a reform iránti elkötelezettségből egy centit sem engedve – sokkal
kompromisszumosabb viselkedést tanúsítva, a kiegyezés felé kellene terelnie az
eseményeket. Ezzel lecsillapíthatná a kedélyeket, és újra kommunikációs
pozícióba hozhatná saját magát és kormányát, amely az utóbbi napok eseményei
hatására kezd defenzívába szorulni. Annál is inkább így kellene tennie, mivel a
konvergenciaprogram keddi európai elfogadásával vissza nem térő alkalom
kínálkozik számára. Egy újabb, immár az ország nyilvánosságának szánt beszédben
elvehetné májusi orációjának élét, újraértelmezve kihasználhatná az őszödi
beszédben kétségkívül ott munkáló erőt a tisztázásra, és valóban, morálisan is
megdicsőülve jöhetne ki az egész történetből. Az általa okozott erkölcsi
deficitet kiegyenlítve, a személye körüli felfokozott hazai és nemzetközi
figyelmet kihasználva folytathatná a politikai élet öntisztulási folyamatát,
amivel valóban beírná magát a történelemkönyvekbe, ugyanakkor ténylegesen
egységbe kovácsolhatná maga körül (!), és nem maga mögött az MSZP-t. Kinek kell
egy újracentralizált baloldal, egy mégoly tehetséges, de túl erős vezetővel is?
Az új beszéd új helyzetet is teremthetne: a beismerés, a valódi őszinteség és
bocsánatkérés megenyhítene sok ellenséget, visszahozná a baloldaltól elpártolt
csalódott választókat, és utólagosan is morálisan legitimizálná a kormány
intézkedéseit. Nem utolsósorban jövőbe mutató programot adhatna: valóban
lehetséges másképp csinálni. Őszintén, emberül, magyarul. A pillanat tünékeny,
még nem múlt el. Még nem késő: itt az ideje kiegyezni a magyar társadalommal, ha
úgy tetszik, a néppel, és a szocialistákkal. A kocka el van vetve. Meg kell
ragadni a pillanatot!
2006. 09. 29. (X/39)
