Tény, hogy a Cseh Köztársaságban 17, Lengyelországban pedig 20 százalék a női
képviselők aránya, Európa nem posztszocialista részében pedig ez az arány
stabilan 30 százalék felett mozog. Joggal merül fel a kérdés nemcsak
szakemberekben, hanem a választópolgárokban: kell ez nekünk? A probléma
kezelésére történtek már kísérletek, főleg a politikusok részéről, akik érthető
okokból a választópolgárok jelentős részét kitevő hölgyeket igyekeznek maguk
mögött tudni. A szocialistáknak okozza a legkisebb nehézséget a nők bevonása,
hiszen ideológiájuk és gazdaságpolitikájuk nem kis részben a nők munkába
állítását szorgalmazza az egyenlőség címén.
Az SZDSZ összetétele hasonló arányokat mutat, míg a konzervatív oldal pártjai
élén e tekintetben is a Fidesz jár elől, igaz, komoly erőfeszítések árán, hiszen
míg a rendszerváltozás utáni első kampányai során még nem jelentek meg nők az
első vonalban, 2006-ra javított az arányon. A KDNP vezetésében egyáltalán nem
jelennek meg nők, az MDF élén pedig Dávid Ibolya éppen azzal „vette le lábáról”
a szavazókat, hogy szereplései során hangsúlyosan jelent meg a hagyományos
értékek képviselete a nők, s így magával kapcsolatban is.
Úgy tűnik, bizonyos értékrend olyan mélyen beágyazta magát a közvélekedés
legmélyebb rétegeibe, hogy még New Yorkban Hillary Clintonnak is gondolnia
kellett arra kampánya során, hogy az esélyegyenlőség hangoztatása mellett
hangsúlyt kell fektetnie a női szerep hiteles képviseletére is. A női képviselők
arányát mutató lista elején skandináv országok állnak. Náluk már majdnem annyira
egyenlőek a nők és a férfiak, mint mifelénk voltak a szocializmus idején, igaz,
ez esetükben nem jelenti a gyermeknevelés és a nyolc óra munka dupla terhét. Ők
azért nem gondolják meg kétszer is, hogy tényleg politikusi pályára lépjenek-e,
mert az „egyenlőség” megélése során megmaradhatnak nőnek, így a képviselősködés
éppen úgy a személyes ambíción múlik, mint bármely más állás betöltése. A cégek
– így az országgyűlés is – óvodákat, bölcsődéket működtet, és a voltaképpen nem
is kedvezménynek tekinthető családbarát munkaidő-beosztást az apák is
igényelhetik. Így már sokkal érthetőbb az élenjáró svéd 45 százalékos női arány,
vagy akár a hasonló mentalitással működő német parlament 35 százalékos aránya.
Az említett kettős teher, a gazdasági érdekek és a magyarok lelke mélyén
szunynyadó hagyományos értékrend miatt a rendszer változásával, 1990 után
tömegével tértek vissza a nők a feleség és anya státusba Magyarországon. Amíg a
szocializmus építésében a női munka pótolhatatlannak bizonyult, az állam minden
lehetőséget igyekezett biztosítani számukra ahhoz, hogy ne maradjanak otthon a
gyerekekkel. A vadkapitalizmus beköszöntével a gazdaság érdekek is változtak: a
munkanélküliség rémét a nők munkából való kivonásával remélték megoldani, ám
hamar kiderült, a családok többségének nem elég egy fizetés a megélhetéshez.
Ezzel egy időben viszont egyre kevésbé volt gazdaságos az immár nem állami cégek
számára a gyermekek nevelését átvenni hivatott intézmények fenntartása, amely
így elnehezítette a nők munkába állását.
Van tehát egy társadalmi elvárás a nők felé, s a nőknek is van elvárása a
politika és a döntéshozók felé. A kettő közötti távolságot valószínűleg női
politikusok tudnák legkönnyebben áthidalni, itt azonban be is zárul a kör, mert
igaz ugyan, hogy szép a köz javát szolgálni, de nagy kérdés, hogy a magánéletet
érdemes-e cserébe adni.
2006. 09. 15. (X/37)
