A gyilkosok köztünk élnek

Efraim Zuroff sajtótájékoztatója. A képen háttal a neve elhallgatását kérő
szemtanú látható

1942. január 21–23-án a magyar hadsereg és csendőrség összehangolt razziát
tartott Újvidéken és környékén. Az akciót a megerősödött partizántevékenységgel
és annak veszélyeivel indokolták. A három nap alatt több ezer embert fogtak el,
azokat, akik gyanúsnak látszottak, illetve zsidó származásúak voltak. Az
összegyűjtött embereket megfosztották értékeiktől (gyakran irataiktól is,
amelyekkel igazolhatták volna magukat), majd a Duna jegére vezették, és a jégbe
robbantott lékekbe lőtték őket. Ez a mínusz húszfokos hidegben alsóneműre
vetkőztetettek számára akkor is végzetes volt, ha csupán sérülést okozott nekik
a lövedék. A három napig tartó megtorlásnak 3340 ember esett áldozatul. Ezek
negyede (Újvidék városában nyolcvan százaléka) zsidó volt. Az összes áldozat
egyharmadát nők és gyerekek tették ki.

Efraim Zuroff, a jeruzsálemi Simon Wiesenthal Központ igazgatója
sajtótájékoztatóján bejelentette, hogy munkatársaival közösen megtalálták az
egyik elkövetőt. A ma kilencvenkét éves dr. Képíró Sándor az egyik olyan
csendőri egységet vezette, amelynek feladata volt az áldozatok összegyűjtése.
Irányítása mellett egy idős zsidó asszonyt azért lőttek le beosztottjai, mert
tiltakozni próbált férje meggyilkolása miatt. Az előkerült dokumentumok szerint
a Képíró doktor által vezetett csapat több száz embert adott át a
kivégzőosztagoknak.

A sajtótájékoztatón részt vett egy túlélő szemtanú is, aki nevének elhallgatását
kérte, és arcát sem volt szabad megmutatni a kameráknak. Hatéves volt az
újvidéki „hideg napok” során. Így emlékszik: „A csendőrök éjszaka jöttek értünk.
Listáról olvasták a nevünket. Csupán annyi időt hagytak, hogy kabátot vegyünk.
Elvittek a Duna partján lévő Ifjúsági Házba. Itt le kellett adni azokat az
értékeket, amelyek esetleg még nálunk voltak. Innen tömött sorokban a Duna
jegére vezettek. A szüleim karján ültem, ennek köszönhetem, hogy nem fagytam meg
a mínusz húszfokos hidegben. Hirtelen vége szakadt a lövéseknek. Később tudtuk
meg, hogy a nemzetközi tiltakozás miatt parancs jött Budapestről az akció
leállítására. Ha tíz perccel később érkezik, ma nem lennék itt, szüleimmel
együtt belelőttek volna a jeges Dunába. A nagyszüleimen azonban ez sem segített.
Őket a házuk előtt gyilkolták meg a csendőrök, mert túl öregek voltak ahhoz,
hogy a folyópartra vigyék őket.”

Képíró Sándort két ízben ítélte el magyar bíróság. 1944. januárjában tíz évre.
Igaz, akkor nem gyilkosságért, hanem hűtlenségért és a magyar hadsereg
tekintélyének lejáratásáért. Az ítélet végrehajtása elől Németországba szökött,
majd a megszálló csapatokkal együtt érkezett vissza. Részt vett a délvidéki
deportálások lebonyolításában, majd a szovjet csapatok közeledtével nyugatra
menekült. 1946-ban ismét elítélték, mégpedig tizennégy évre.

Néhány évet Ausztriában töltött, majd negyvenhat éven át Argentínában, a náci
háborús bűnösök kedvelt célországában élt. 1996-ban visszatért Magyarországra.
Elmondása szerint az argentínai magyar nagykövetség munkatársai megnyugtatták,
hogy ezt büntetlenül megteheti. Ma is Budán él egy társasházban. A szomszédok
elmondása szerint életerős és kedélyes öregúr, aki rendszeresen partikat szervez
a lakótársak számára. A lakóközösség egy részének tudomása volt Képíró
csendőrmúltjáról, de ez nem zavarta őket.

Efraim Zuroff a sajtótájékoztatón elmondta, hogy ő „erkölcsi szörnynek” látja
Képíró századost, aki mint jogi doktor, írásos parancsot kért a megtorlásban
való részvételéhez. Ilyet azonban nem kapott. Ennek ellenére engedelmeskedett a
szóbeli utasításnak, és egységével együtt részt vett az újvidéki vérengzésben.
Ez is bizonyíték arra, hogy az írásbeli parancsot önmaga későbbi igazolására
kérte.