hetilap

Fotó: Somorjai L.

A Kossuth tér parancsnoka voltál. Ez mit jelent?

– Ez nem egy hivatalos titulus. A tüntetés második napjára kiderült, hogy az
ottmaradók táborát igazgatnia kell valakinek, különben anarchia lesz. Az elsők
között voltam kint a téren, és mivel az egyik barátommal harcoltuk ki a járdáról
belógó kis sarkot, elfogadtak és másnap közfelkiáltással parancsnokká
választottak. Először senki sem tudta, mit kell tenni. Figyelnem kellett, hogy
minden az engedélyezett kereteken belül maradjon, különben a rendőrök az egészet
feloszlatták volna. Ez nem volt kis munka. Mondták is néhányan: Satu, ha te nem
vagy, akkor az egész leáll.

Tehát el akartad kerülni, hogy a csapat egy szedett-vedett társaságnak
tűnjön. Te egy ilyen feszes, összeszedett ember vagy?

– Nem. Szerintem valami isteni irányítás alatt voltam. Olyan állapotba
kerültem, amikor az ember azt érzi: lehet, hogy ellébecoltam az életem, de most
valami nagy dolgot csinálok. Saját magamat is összeszedtem, még a környezetem is
megjegyezte, hogy ez jót tett nekem, aktív, feszes életvitelt adott.

Molnárék és Gondáék foglalkoztak a tüntetés politikai részével. Te vállaltad
az operatív irányítást?

– Én is csináltam volna a politikai dolgokat, hiszen nekem is van politikai
meggyőződésem. Nemzeti jobboldalinak érzem magam, a törvényesség határáig elmenő
radikálisnak. Ugyanakkor nem vagyok elvakult, szeretem a szarkasztikus humort.
Ha utánanézel az interneten, láthatod, hogy Bush elnök magyarországi
látogatásakor egyszemélyes tüntetést csináltam síppal, dobbal. A világ első
számú vezetője elé így kimenni, közröhej. Néha magam is úgy érzem, valami
bekattant nálam, de nem. Nincs más választásom. Ha valahol azt látom, hogy a
hazámat vagy az embertársaimat bántják, akkor azt nem tudom megállni szó nélkül,
és visszavágok. De nem ököllel, hanem szellemmel, a jog határáig. Lehet, hogy
nem hallottad, de én voltam a Zengő-lokátor elleni tüntetésnek a budapesti
kihelyezett tagozata, aki egyszemélyes tüntetéssel blokád alá vontam a
Honvédelmi Minisztériumot. Figyelemfelkeltő akarok lenni.

Akkor te egy állandó tüntető vagy?

– Hivatásos tüntetés-végrehajtó vagyok, ez van a névjegyemen is. Esküszöm
neked, hogy nem tüntetnék, de ha egyszer van ok rá…

Te olyan vagy, mint egy érzékeny húr, aki egy kis rezdülésre megpendül?

– Igen, ha valami van, abban a pillanatban lépek. Tudniillik unatkozom,
jobban mondva nincs más választásom. Engem már ’72 március 15-én vertek a
rendőrök és a leitatott munkásőrök, mikor a Petőfi-szobornál tüntettünk.

Már akkor is tüntettél?

– Igen, hozzáteszem, hogy káder apukával a hátam mögött, akivel a mai napig
nem vagyok beszélő viszonyban. Én belülről láttam kisgyerekként, hogy a
szocializmus nem szólt másról, mint a hatalomról, a piáról, a nőkről meg a
dohányról. A gyereknek nagy igazságérzete van, és ez nekem egész életemben
megmaradt, dacos ember lettem. Mikor filmet csináltak a ’72-es ügyünkről, akkor
is elmondtam, hogy én nem a rendőröktől féltem, hanem az apámtól.

Hány éves voltál akkor?

– Huszonegy. Másodéves műszaki egyetemista voltam. Az egész életem a
tiltakozással telt. Ha a farmer vagy a hosszú haj volt tilos, akkor azt hordtam,
ha a szakáll, akkor azt. Az egyetemet sem végeztem el. Életem egyetlen
szégyenfoltja ugyanis, hogy a felvételinél hiányzó egy pontomat az apám miatt
intézték el. Másfél évig bírtam, aztán otthagytam a sulit.

Mi lett belőled?

– Autószerelőként végeztem évfolyamelsőként. Ebből is éltem, illetve alkalmi
munkákból. Ezenkívül belefogtam az autóversenyzésbe is. Akikben dúl egy nagy
adag igazságérzet, de nem szeretett emberek, legtöbbször a sportba menekülnek.


Tehetséges ember voltál, miért nem lovagoltad meg a rendszerváltást?

– Már a kerekasztal-tárgyalásoknál éreztem, hogy az egész mellékvágányra van
csúsztatva. A szocialisták zseniálisan átmentették a hatalmukat. Próbálkoztam,
de nem engedtek közel a tűzhöz. Nagy sikereim nincsenek, de ha jön egy ilyen
nap, mint a szeptember 17-ei, akkor van erkölcsi alapom odaállni.

Ha sikerülne a tervetek, és mondjuk lemondana a kormány, akkor hogy alakulna
a jövőd?

– Nem lenne semmi különös.

Ugyanaz a Satu maradnál, aki voltál?

– Nyilván. Nem is akarok más lenni.

Tényleg, hogyan lettél Satu?

– Világéletemben vágytam egy nagy, kemény kutyára, aminek Satu lesz a neve.
Erre föl találtam egy kis szálkás szőrű tacskót. Vettem neki egy piros
nyakörvet, és úgy rohangáltam vele a falumban. Mindenki röhögött, pláne úgy,
hogy tudták a nevét. Miután elpusztult, engem neveztek el Satunak.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek