Apja rendes szakmát adott a kezébe: bádogosnak tanult. Pest „legendája”
azonban vonzotta. A faluból sokan ingáztak a híres „Fekete vonattal” minden
hétvégén. Tóni, mint a mesében, gondolt egyet és apja áldását kérte, majd
tarisznya és pogácsa nélkül útra kelt. A városi bolyongást kerülendő egy
falubéli barát segítségével hamar állásra lelt, az egyik köztemetőben lett
sírásó. A nyolcvanas évek végén ugyan minden megváltozott, a temetkezés azonban
maradt örök feladat, így a kenyér állandó volt. A „haláliparban” is megszűnt az
állami monopólium, lassan új vállalkozók kezébe csúszott át a piac. Ember
kellett a temetőkbe, így hamar Tónika lett az egyik kulcsfigura, nagy volt a
rokonság, volt munkaerő rengeteg. A rokonok, haverok egyre többen jöttek Pestre
dolgozni, így Tóni lett a család eltartója, akire az egész pereputty felnézett.
A sírásás is jól fizetett, de Tóni csapata egyre több részt vállalt a
ceremóniákból is. Jól képzett, szabályos kis „fekete sereg” állt hadrendbe Tóni
vezetésével. Józsi, a család egyik tagja szerint valóságos kincsesbánya volt a
temető ebben az időben. A fiúk egyre nagyobb tekintéllyel bírtak a faluban,
gazdagságukról misztikus mesék keringtek.
Aranyfogakkal teli zacskókról, gigantikus aranyláncokról, gyűrűkről,
ékszerhegyekről szólt a fáma, amiket bizony a halottakról húztak le a srácok.
Józsi szerényen csak annyit mond: nem éltünk rosszul. Új autók, budapesti
belvárosi lakás, fényűzés, na meg a könnyű élet. Az „arany fogak zacskóban” az
túlzás, de Tónika zsebében mindig hordott néhányat, hogy mutogassa a haveroknak
– meséli Józsi.
A kincsek eredetét illetően semmi titok nincs. A sztori lényege a temetők
túlzsúfoltságából ered. Egyre több úgynevezett rátemetést kellett végrehajtani.
Ilyenkor a szokásos eljárás az, hogy a sírt feltárják, majd a maradványokat a
sír alján egy kisebb gödörbe temetik. Ezen feltárások során előkerült ez meg az
– mondja Józsi. Aranyfogak, ékszerek, láncok, gyűrűk, miegymás, ami hozott némi
pénzt a konyhára. Az aranyat gyorsan beolvasztották, értéke időtálló, senki nem
vizsgálja, milyen eredetű, honnan származik. „Akinek aranya van, annak jövője
van” – mondta mindig Tóni.
A hirtelen jött édes élet sajnos hozta a bajokat is. Előbb ital, majd kábítószer
kellett a munka terhének az elhordozásához – állítja Tomi, aki két hónapot bírt
a „vidám fiúk” között. „Éjszakánként rémálmok gyötörtek, mintha égette volna a
bőröm az arany, amit így szereztünk” – emlékszik vissza. Anyja tanácsára szállt
ki, de a többiek tovább süllyedtek. Főleg Tóni. A faluba azt beszélték,
átkozottá vált az aranya miatt – meséli Tomi a sztori végét. Tóni, az
„aranyifjú” harmincegynehány évet élt, de a legenda még ma is szájról szájra
terjed a faluban, miszerint a holtak húzták maguk után, mert olyan sokat
foglalkozott velük.
2006. 11. 10. (X/45)
