Kalandos élete egy poros, alföldi faluban indult, majd hamar disszidálással
folytatódott, egészen egy jugoszláv börtön betonpadlójáig. A verés, amit kapott,
nem vette el a kedvét, újrázott, és ezúttal Marseille-ig rángatta a sors
szeszélye. Itt azonban megszorult, mint a „recsenédi” kutya – ahogy ő mondja –,
ezért amikor kisebb bolti lopások után felbőszült francia polgárok elől
menekült, egy alkalommal végső kétségbeesése a hírhedt Idegenlégióba vitte. A
Rejtő Jenő ponyváiból már felfedezett vagány romantika mögül azonban hamar
kilógott a lóláb. Mindenre elszánt banda gyűlt itt össze, akit még a légió
vasfegyelme sem ruházott fel semmiféle hősi pátosszal. Orán, majd Kongó az
állomások, ahogy az akkori francia gyarmatpolitika kénye-kedve diktálja. Nyomor
mindenütt, amerre a légió jár, majd az első csetepaté után jön a borzalom, az
emberölés skizoid élménye. Már ott, a Kongó partján dönt, nem várja meg az
ötéves szerződés lejártát, amint lehet, megszökik. Két és fél év után egy
szabadságról nem megy vissza alakulatához, hazajön, mert a vasfüggöny mögé még a
légió sem tud behatolni. Itthon azonban újra rá kell döbbennie: a vidéki élet
nem neki való. A már ismert jugoszláv határon szökik újra nyugatra, ahol a
„háború kutyái” közé áll. A hírhedt belga zsoldosok a hetvenes évek minden
afrikai polgárháborúját megjárták, velük Kovács úr is. Kongó, Zambia, Angola,
néha kis kitérő Algériába.
Egy kaland során bányakoncessziót szerez Nigéria határán, és a nyugalmasabb élet
reményében felcsap ónbányásznak. Az ón jól fizet, mert a konkurens távol-keleti
kitermelést a maláj háború akadályozza. Itt kezdődik kettejük, mármint Kovács úr
és Afrika igazi szerelme, minden nyűgével és boldogságával. Szereti az őserdőt,
a négereit, issza pálmaborukat, eszi kimondhatatlan nevű és ízű ételeiket, és
tiszteletben tartja törzsi szokásaikat, tabuikat. Igen ám, csakhogy pár év
múltán Nigéria független lett, így neki is mennie kellett. Munkafelügyelői
állást vállal egy nagy bányászati cégnél Ruandában, ahol a platina és ólom
kitermelését dirigálja. És bár néhány év múlva itt is kimerültek a készletek, a
cég állást ajánl neki, mint nagy tapasztalattal bíró geológusnak. Szakács
végzettségéhez képest tehát bőven felértékelte a vállalat. Aztán aranyat
keresett Dél-Afrikában, majd kutat fúrt Szomáliában, Sierra Leonéban pedig
gyémánt után „turkált”. Állítása szerint már a levegőből megérzi az ércek
szagát, tudja, mikor fog beomlani egy tárna, és ösztönei segítik, ha platinát
sejt a lába alatt. Járta a dzsungeleket, a kősivatagokat, és közben megtanulta
az új bányászati technológiákat, a számítógépek működését.
A cége felismerte tehetségét, és évekig bőkezűen fizette, ám Kovács úr egy napon
paprikás csirkéről álmodott, és ettől kezdve elhatalmasodott rajta a honvágy. A
rendszerváltás után jött haza, de nem tudott mit kezdeni magával. A rokonok
marasztalták, csárdanyitást terveztek neki, mégis depressziós lett. Európa
elvesztette a báját, nincs benne már élet – mondja Kovács úr –, Kelet-Európa meg
mocsarasodik, a Nyugat szennyvízülepítője lesz, ha így folytatja. Annyi itt a
kalandor, mint Casablanca utcáin, csak itt politikusnak és vállalkozónak nevezik
magukat – sajnálkozik a világlátott utazó némi malíciával, és határtalanul örül
annak a nyugdíjas szakértői állásnak, melyet korábbi, elefántcsontparti cége
ajánlott számára.
2006. 12. 21. (X/51)
