Eszembe jutott Eötvösnek ez a szövege, hát leemeltem a polcról, és
újraolvastam. Már csak azért is elvezetett ide a kíváncsiság, mert január első
napjaiban alkalmam volt elolvasni a mai Magyarország két vezető politikusának
helyzetelemző interjúját. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a Mozgó Világ című
folyóirat decemberi számában, Orbán Viktor Fidesz-elnök pedig a Demokrata 2007.
évi első számában adott hosszú értékelést. Vajon lehetséges-e okulni is ezekből
a szövegekből? Sőt, elképzelhető lenne-e, hogy valamiféle új kezdet
kiindulópontjaivá váljanak? Sietek leszögezni: nem hibbantam meg. Tisztában
vagyok azzal, hogy milyen a jelenlegi magyar közélet légköre. Tudom, hogy
permanens hideg polgárháború van, a felek nemhogy nem óhajtanak szóba állni
egymással, de 2006 végére minden korábbinál távolabbra került egy békés
kibontakozás, ne adj Isten: politikai megegyezés esélye. Mégis. Olyan szemmel
olvastam el az interjúkat, hogy vajon alkalmazzák-e az eötvösi „módszert”?
Látnak-e bármi tisztelnivalót ellenfelükben és bírálatuk tárgyában?
A két interjú ilyen szempontból egyaránt csalódás. És most nem is az interjúk
tartalma érdekel. A napi sajtó (különösen Orbán interjúja esetében) ezt már
kivesézte. A lapok megírták, hogy Orbán „nagy kegyesen” különbséget tesz
forradalmi és alkotmányos megoldások között, és híveinek az utóbbit ajánlja. Meg
persze vércseként csaptak le a minden Orbán-interjúban elrejtett „egymondatra”:
Magyarország nem lesz a Gasprom legvidámabb barakkja!
Ezek azonban – attól tartok – mind lényegtelen dolgok, ahhoz a legfontosabb
kérdéshez képest, hogy az ország vezető politikusai mit gondolnak egymásról. Az
igazi dráma itt van! Merthogy – a szó szoros értelmében – nem foglalkoztatja
őket a másik. Orbán röviddel az őszödi beszéd kiderülése után deklarálta, hogy
Gyurcsánynak vége, ő már csak a múlt embere. Ebben az interjúban sem tágít
ettől. Legfeljebb „történelmi” optikából értékel: „Amikor azt mondom, hogy a
kormányfőnek távoznia kell, és ez csak idő kérdése, akkor több száz éves
szabályok alapján értékelem a helyzetet. Vele már nem számolunk, vele nincs több
dolgunk
” Gyurcsány az Orbán-kérdésre ekképpen reflektál: „Nem foglalkozom Orbán
Viktorral. Mi dolgom van nekem vele? Nem azért teszem, amit teszek, mert neki
akarok segíteni vagy ártani. Orbán Viktor a reformok szempontjából, az ország
sorsa szempontjából nem mond vagy javasol érdekes, izgalmas dolgokat. Ha ezt
tenné, figyelnem kellene rá. Enélkül nincs vele közvetlenül dolgom.” Szépen
állunk! Ebből a kiindulóhelyzetből szeretne a magyar politikai elit valami
megegyezést összeeszkábálni.
Eötvös József – mint az idézett mondatból is kitűnik – nem csak hogy figyelt
Széchenyi Istvánra, de számára nyilvánvaló volt, hogy „a haza annyi köszönettel
tartozik neki”. Mindenfajta vitahelyzetet, és ebből következő megegyezést meg
kell előznie egymás kölcsönös elismerésének. Ameddig erre nem képesek a
jelenlegi magyar politikai osztály vezető személyiségei, semmiféle megegyezésnek
nem látom esélyét. Magyarországnak – noha politikailag erősen megosztott – az
alapkérdéseket illetően egy irányba kellene tartania. Lennie kell egy olyan
közös tartománynak, amelyet egyaránt vallaniuk és vállalniuk kell
konzervatívoknak, szocialistáknak, liberálisoknak, kereszténydemokratáknak,
valamennyi alkotmányos és demokratikus politikai erőnek. Ezt a közös vállalást
ma rengeteg minden hátráltatja. Többek között az, hogy egyre erősebben
kirajzolódni látszik a mérsékelt-radikális törésvonal. Interjújában Gyurcsány a
Fideszt radikális jobboldali pártnak tekinti, s Orbán – mint láttuk – olyannyira
rossz véleménnyel van a miniszterelnökről, hogy egyenesen ki akarja tessékelni a
demokratikus politikából. Itt roppant nehéz lesz előre lépni, márpedig szükséges
és elengedhetetlen. Magyarország ugyanis valamennyi szembefeszülő irányzatnak
közös hazája, és a riválisoknak sokkal akkurátusabban kell törekedniük a létező
közös pontok felkutatására, mint az árkok továbbásására. Európai mivoltunk és az
előttünk álló horribilis feladatok késztetnek bennünket erre. Most láthatólag
mindkét tábor és annak feje meg van győződve a saját igazáról. Igazságverseny
van! Mindenki a hazugságot akarja leleplezni és mindenki minden pillanatban
fülön csípni vél egy hazugságot!
A magam részéről szerényebb lennék, és Szabó Zoltán 1945-ben írott sorait
másolnám ide, aki a Hazugság nélkül című írásában ezt mondja: „Valóság: szürke
szó, pátosz nélkül. Ám néha úgy érzem, biztosabban ellentéte a hazugságnak, mint
az igazság. Az igazság mindig valakié. A valóság kívülünk van. Nem
befolyásolhatják szorongásaink, vágyaink, reményeink. Legfeljebb tetteink.”
Amikor ma az ország két vezető politikusa nem vesz tudomást a másikról,
éppenséggel saját szorongásait vallja be. Tizenhat évvel a rendszerváltás után
nem hogy tisztelni nem képesek egymást, de szoronganak, sőt félnek egymástól.
Javaslom mindkettőjüknek, hogy olvassák el báró Eötvös kőkemény
Széchenyi-kritikáját, amelyet pontosan a Széchenyi iránti tisztelet és elismerés
váltott ki.
Ezt a tiszteletteljes kritikát hiányolom a magyar politikából – mindegyik
oldalon.
2007. 01. 12. (XI/2)
