Való igaz, hogy az egyes ideológiák jelenét és jövőjét nem célszerű
összemosnunk az őket képviselő pártokkal. A konzervatív értékek nem attól
fontosak, mert őket (jól vagy rosszul) képviseli ma egynémely párt a magyar
parlamentben. A szociáldemokrácia hasonlóképpen. Korszerű, hatóképes ideológiák
nélkül egyszerűen nincs politika. A liberalizmussal azonban mintha másképpen
lenne a dolog.
A rendszerváltás időszakában hozzászoktunk, hogy a liberalizmus és az azt
képviselő párt egy és ugyanaz. Hiába jöttek fokozatosan figyelmeztető jelek, sem
a liberális, sem pedig a szélesebb közvélemény számára nem vált világossá, hogy
ez az összetartozás nem feltétlenül igaz. 2007-re (Kis János interpretációjában)
ez a felismerés már megkerülhetetlen, és ki is kell mondani. Lehet, hogy –
függetlenül az SZDSZ-től – a liberális gondolatot a mostanitól eltérő formában,
például a liberális közvéleménynek kell elsősorban kifejeznie. Persze ez újabb
kérdést vet fel, nevezetesen azt, hogy mit is jelentenek a liberális értékek
2007 Magyarországán. Sajnálatos, hogy az SZDSZ elnökjelölti kampányában ez a
kérdés alárendelt jelentőségű maradt. Sem Kóka János „sikerkampánya”, sem Fodor
Gábor „hitelességkampánya” nem jutott el a lényegi kérdésig, ami pedig nem más,
mint hogy miért tűnt el az SZDSZ-nek az a képessége, hogy az egész társadalom
számára integráló programot adjon. Holott – emlékezzünk vissza az első Kék
Könyvre – 1989-ben az SZDSZ éppen azáltal lett népszerű, sőt tömegbefolyásolásra
képes párt, mert a liberalizmust nem a részletekben, hanem egy átfogó társadalmi
alternatívában ragadta meg és vázolta fel. Mi sem tanúskodik erről jobban, mint
az a tény, hogy valójában az összes rendszerváltó párt az SZDSZ – bibói alapokon
álló – forgatókönyvéből indult ki, azt tekintette „kályhának”, vagy ha tetszik:
onnan tanulta meg a békés átmenet, a demokratikus alapintézmények, a jogállam, a
piacgazdaság fogalmát. Az SZDSZ korai liberalizmusa valójában érték-együttest
jelentett, amely a többi párténál határozottabb világképet és cselekvési
stratégiát takart.
Kis ma azt állítja, hogy a liberális elvek valójában soha nem népszerűek, és
ezzel a liberálisoknak tisztában kell lenniük. Ezzel az SZDSZ néhai elnöke
vitatható megállapítást tesz. Hiszen – mint láttuk – a rendszerváltás idején
éppen hogy népszerű volt a liberális ideológia és az azt képviselő SZDSZ. Ha Kis
János ma úgy látja, hogy a liberalizmus – szinte eredendően – népszerűtlenségre
ítélt ideológia, akkor vagy azt mondja, hogy ami a rendszerváltás idején
megfogalmazódott, az nem liberális ideológia volt, vagy egyszerűen megfeledkezik
a tizenhét évvel ezelőtti fejleményekről. Népszerűvé vagy népszerűtlenné egy
ideológia a politikai stratégiáktól és döntésektől válik. Ha egy párt nem akar
vagy nem tud egy egész társadalom számára perspektívát adni, akkor abban
vastagon benne vannak a pártot képviselő politikusok is. 2007-ben az SZDSZ azért
menthetetlenül kis párt, mert semmi jelét nem mutatja annak, hogy lenne
mondanivalója szélesebb társadalmi csoportok számára. Idestova tíz éve a párt
bezárult egy néppárti vagy gyűjtőpárti stratégia előtt, és lényegében
rétegpárttá vált. A kispárti stratégia azzal is összefügg, hogy az SZDSZ immáron
három koalíciós kormányban is szerepet kapott, s mint kisebbik koalíciós párt
nem csekély kormányzati befolyással bír. Azaz konfliktusba került egymással két
dolog: a liberális értékek nagy ívű képviselete és a kormányzás. És a párt
láthatólag inkább az utóbbit választotta, hozzászoktatta magát a
szatellitszerephez, ami a liberális eszmék továbbfejlesztésének rovására ment.
Amennyire meghatározó tényezője volt az SZDSZ a rendszerváltásnak, ugyanannyira
kiegészítő tényezője lett az SZDSZ az MSZP kormányzati ciklusainak. Voltaképp az
SZDSZ talán legproblematikusabb vonása, hogy az átfogó társadalmi alternatíva
képviseletét átengedte az MSZP-nek és a Fidesznek. Maga pedig
részliberalizmusokat, részproblémákat képvisel – váltakozó sikerrel.
Mindezekre az ellentmondásokra nagyon határozottan és – némileg lemondóan –
figyelmeztet bennünket Kis János. De Kis ugyanakkor reményt is ad, hogy a
liberalizmus szerepe a jövőben talán a mostaninál is fontosabb lesz, mégpedig
azáltal, hogy a liberális közvéleménynek kell elsősorban újrafogalmaznia a
liberális értékeket és perspektívákat. Kisnek ebben igaza van. Régóta úgy
gondolom magam is, hogy egy adott ideológia mögött nem csupán a professzionális
politikusoknak kell ott állniuk, de az értelmiségnek is. Kis János valójában az
értelmiség reneszánszáról beszél, és ez rokonszenves gondolat. A politika
ugyanis nem mandarinok uralma. A szakértők éppúgy elbaltázhatnak mindent, mint a
laikusok. Ám az értelmiség a közéletben nagyon is ébren tarthatja például a 21.
század legfőbb liberális értékeit és cselekvési irányait.
De vajon melyek ezek? Itt talán Kis is bizonytalan.
A globalizáció megszelídítése nem eléggé közérthető és mozgósító érték. Sajnos,
a környezetvédelem ügye sem. Az emberek manapság ezeknél átélhetőbb,
kézzelfoghatóbb értékekre vágynak. Ha tetszik, érzelmi identitásra. Talán nem
véletlen, hogy éppen a liberális vonzalmakkal is rendelkező Gyurcsány Ferenc az,
akinek sikerült áttörést végrehajtania a kormányoldalon: érzelmi fazont is adni
az SZDSZ által – tévesen – kizárólag racionálisnak minősített politikának. Ezzel
persze azt is kimondhatjuk, hogy az SZDSZ-nek és a magyar liberalizmusnak
immáron nem pusztán saját tévedései jelentenek problémát, de saját koalíciós
partnere is. Gyurcsány talán még nagyobb kihívás az SZDSZ-nek, mint saját maga!
A liberálisok jövője tehát nem pusztán – mint ahogy a lapokban olvastam – a
reform. Az SZDSZ jövője azon áll, hogy a mögötte álló liberális közvélemény
hisz-e még átfogó értékekben, illetve ha hisz, képes-e ezekért akár a párt
teljes mai arculatát átalakítani. Ez nagyobb tét, mint hogy ki lesz a
frakcióvezető, illetve az egészségügyi miniszter.
2007. 04. 20. (XI/16)
