Fotó: Somorjai László
Sokaknak a kátyúk és a 4-es metró jut eszébe önről, nekem viszont az a
fiatalember, aki stencilgéppel a hóna alatt menekül a rendőrök elől a nyolcvanas
években. Mint a demokratikus ellenzék egyik emblematikus alakja, mit gondol, mi
valósult meg mindabból, amiért annak idején küzdöttek? És miben van hiányérzete?
– Sok mindenben, de ez nem feledtetheti, hogy jóval többet elértünk, mint
amit akkor reálisnak láttunk. Magyarországon azonban virágzik a panaszkultúra,
és ez arra sarkall, hogy megfogalmazzam, ami az életünk minőségében alapvetően
változott. Demokratikus rendszert akartunk, de arra nem számítottunk, hogy ilyen
rövid idő alatt alkotmányos demokrácia formájában megvalósul. Egy év alatt
lényegében megteremtettük az alkotmányos kereteket, a szabad választásokat,
önkormányzati rendszert hoztunk létre, teljes sajtószabadságot értünk el. Sokkal
hosszabb küzdelemre rendezkedtünk be. A hiányérzetem pedig nekem is abból fakad,
hogy a diktatúrából a demokráciába történő átmenetet nem kísérte – nem
kísérhette – az anyagi jólét olyan szintű növekedése, amit az emberek elvártak.
A társadalmi egyenlőtlenségek nem csökkentek, sőt növekedtek. A politikai és a
gazdasági rendszerváltás a vártnál gyorsabban megtörtént, de a társadalom
átalakulása egy önmagában bízó, egyéni teljesítményre épülő, versenyelvű,
ugyanakkor a szolidaritás értékét elfogadó, önszerveződő társadalommá még nem
ért véget. Sőt, a kívánatosnál jóval lassabban alakul.
Mi lehet az oka, hogy a demokratikus ellenzékből szinte csak ön maradt a
politika élvonalában? A többiek – Kis János, TGM, Kőszeg és mások – háttérbe
húzódtak, abbahagyták. Miben különbözik tőlük?
– Azért itt van Magyar Bálint, Pető Iván is, igaz, ő most a második vonalba
vonult, de így is az SZDSZ-ben politizál. Az én szerepem mindig speciális volt
már a korabeli munkamegosztásban is: azt a feladatot választottam, hogy a
könyv-, folyóirat- kiadás, a szabad sajtó megteremtésén keresztül segítsem a
mozgalmat. Ennyiben ez konkrét szervezőmunkát követelő, ugyanakkor nagyon szabad
életformát lehetővé tevő tevékenység volt, hiszen nem volt főnököm, lényegében
semmilyen módon nem illeszkedtem a Kádár-kori intézményrendszerbe. Amit
csináltam, nagyon gyakorlatias vállalkozás volt, és valószínűleg összefügg
azzal, hogy engem talált meg a párt, amikor 1990-ben főpolgármester-jelöltet
keresett. Ma is gyakorlati munkát végzek, és ma sincs főnököm a budapestieken
kívül. Ez lehet az oka, hogy én még mindig az aktív politikában vagyok. Nagyon
szeretem Kis Jánost, de ha a BKV tarifarendszer- problémáival vagy a
szennyvízkezelés aktuális kérdéseivel kellene foglalkoznia, szerintem inkább az
egyetemi katedra mellett döntene. Mint ahogy úgy is döntött, és én ezt
mélységesen megértem.
A demokratikus ellenzékben végzett és jelenlegi munkám a gyakorlatias
vonatkozását tekintve tehát sokban hasonlít. Van ugyanakkor egy jelentős
különbség is, amit az elmúlt év nagyon is kézzelfoghatóvá tett: akkor a
diktatúrát védő rendőrséggel szemben harcoltunk a demokráciáért – sok
konfliktusunk volt velük, időnként meg is vertek –, ma pedig a rendőrökkel
együtt védem azt a demokráciát, amit megteremtettünk. Talán furcsa ez a
változás, de én bátran vállalom. Fontos megjegyezni, hogy mindazt, amit a
szerencsés történelmi helyzetnek köszönhetően a magyar néppel együtt
megvalósítottunk, békés úton értük el. Sosem folyamodtunk erőszakhoz, pedig
nekünk lett volna rá erkölcsi alapunk. Ez óriási különbség a demokratikus
ellenzék és a mostani tüntetők között.
Ezzel elébe is ment a következő kérdésnek: amikor kitüntette Gergényi Péter
budapesti rendőrfőkapitányt, sok kritikát kapott. Most, hogy Gergényi urat
leváltották a posztjáról, nem érzi úgy, hogy át kellene értékelni a
kitüntetését?
– Nem, egyáltalán nem. Először is: Gergényi urat nem én tüntettem ki, hanem
a Fővárosi Közgyűlés ötpárti konszenzussal, bár ezt a Fidesz most szeretné
elfelejtetni. Azért kapta az elismerést, mert javított Budapest bűnügyi
helyzetén. Jogilag még abban a helyzetben sem voltam, hogy ezt a kérdést akár
csak mérlegeljem, de egyébként is úgy gondolom, hogy azért a munkáért, amiért a
kitüntetést kapta, ez neki jár. Azzal ugyanakkor egyetértek, hogy az október
23-ai túlkapásokért az érintett rendőröket felelősségre kell vonni.
A héten egy másik kitüntetés, Horn Gyula tervezett kitüntetése is a hírek
élvonalába küzdötte fel magát. Az SZDSZ tiltakozott. Önnek mi a véleménye?
– Ez egy nehéz ügy. Amellett, hogy kifejezetten becsülöm, amiért
miniszterelnökként képes volt átlépni a saját árnyékát, és bátor stabilizációs
döntéseket hozott, most mégis igazat kell hogy adjak a köztársasági elnöknek.
Megbocsátásról nem lehet szó?
– De lehet, csak ez úgy kezdődik, hogy az érintett legalább elismeri, hogy
akkor a rossz oldalon állt. Jelen voltam a Szolidaritás 25. évfordulóján, ahol
egymás után beszélt Kwasnewski és Walesa. A szocialista Kwasnewski már nem
államelnökként, de díszvendége volt a rendezvénynek, és azzal kezdte a beszédét,
hogy „mi a másik oldalon voltunk”. Horn Gyula viszont ma is egyetért azzal, amit
pufajkásként képviselt.
Visszatérve az SZDSZ-re, nem áll valami fényesen az önök pártja. Miért nem
használják a régi nagy öregeket valamiféle tanácsadó vagy bármilyen olyan
szerepben, aminek révén nem kell a napi politizálásba bekapcsolódniuk, de a
társadalom érzékelné, hogy ezek a koponyák az önök pártjának a hátvédje,
holdudvara?
– Akik egyetértenek velünk, vagy egyáltalán vállalnak bennünket, azokra
természetesen ilyen módon is számítunk. Göncz Árpád meg szokott jelenni a
különböző rendezvényeken, vagy ha nem, azt az egészségi állapota, a kora
magyarázza. Kis Jánossal ma már inkább vitáink vannak, ugyanakkor a Beszélőt
szellemi értelemben továbbra is ő jegyzi, márpedig a lap továbbra sem áll távol
az SZDSZ-től. TGM viszont teljesen elment baloldalra, ő már nem vallja magát
liberálisnak. Egyébként a párt halálát jelentené, ha csak a hagyományából és a
nagy öregjeiből élne. Ami a támogatottságot illeti: a közvélemény-kutatások azt
mutatják, hogy az SZDSZ-nek sokkal kevesebbet ártott az elmúlt egy év, mint az
MSZP-nek. Az SZDSZ egy kiválasztott célcsoportnak, a liberális szavazóknak
beszél, nem tömegpárt. Tíz százalékot tűz maga elé, amiből megvalósulhat – mint
ahogy az elmúlt két választáson ezt láttuk is – egy 5 és 10 százalék közti
eredmény. Persze csak akkor, ha Budapesten 17-18 százalékkal tartja a stabil
középpárti pozíciót.
Nekem tehát az az óriási morális és politikai felelősségem, hogy az SZDSZ-t
olyan helyzetbe hozzam budapesti szereplésén keresztül, ami lehetővé teszi a
fennmaradását. Itt nem ronthatunk.
Ezzel azt mondja, hogy kulcsszereplő az SZDSZ létezésében.
– A számok azt mutatják, hogy Budapest játszik kulcsszerepet. Budapestet
pedig politikai értelemben hozzám kötik.
Kampányidőszakban meg nem kérdezném, de most távol vagyunk a választástól.
Szóval, milyen terveik vannak Budapesttel kapcsolatban?
– Óriási tervek vannak, és nagyon jól állunk. Annak ellenére, hogy a tavalyi
év katasztrofális volt, ilyen nehézségekkel szinte nem is találkoztam a
politikában: természeti katasztrófákkal kezdődött, folytatódott a szeptemberi
TV-székház ostromával, majd jöttek a folyamatos demonstrációk, közben
bejelentették az életszínvonal-eséssel járó stabilizációs programot. Ilyen
helyzetben zajlott az önkormányzati kampány. Ez a politikai tornádó a
választáson elvitte a vidéki városi polgármestereink nagyobb részét, egyedül
Budapest maradt, de itt is nagyon megszorongattak bennünket. Ezután következett
egy nagyon nehéz vita az MSZP-vel a főpolgármester-helyettesről.
Ehhez képest ott tartunk, hogy nem csupán stabilizálódott a városvezetés, de
elfogadtuk a Gázgyár rendezési tervét, hamarosan kiírjuk a Városháza-pályázatot,
ami Budapest szívének teljes átépítését jelenti.
A Duna-parti közraktárakból egy új kulturális központot építünk. Mindez
természetesen nem készül el 2010-re teljesen, de meglesz az M0-ás körgyűrű, az
északi híd, a Szabadság híd felújítása, a városligeti műjégpálya
rekonstrukciója, évente száz kilométer utat újítunk fel. És remélem, 2010-re
lesz egy működőképes 4-es metrónk – hacsak nem következik be valami rendkívüli
esemény.
Összességében tehát olyan mértékű fejlesztést látok, amire még soha nem volt
példa. És most érzem úgy, hogy a múlt október óta tartó folyamatos gyötrődéseink
első eredményei kezdenek beérni.
A kedvező folyamatot azonban megszakíthatja egy idő előtti kormányváltás.
Ebből a szempontból pedig az is fontos esemény, hogy az OVB mégiscsak zöld
lámpát adott a Fidesz népszavazási kezdeményezéseinek. Ön szerint legrosszabb
esetben mi következhet a koalíció szempontjából?
– Először is következik egy populista kampány, ami nem tesz jót az
országnak, mert mindig könnyebb amellett érvelni, hogy az emberek ne fizessenek,
mint amellett, hogy a dolgok pénzbe kerülnek, nincs ingyenebéd. Abban nem lehet
bízni, hogy alacsony lesz a részvétel, úgyhogy nincs könnyű helyzetben a
kormányzat. Fel kell venni a kesztyűt, és végre érthetően el kell magyarázni,
mit miért tesz a kormány. Csak így lehet kezelni azt a bizalmi deficitet, amit
az elmúlt másfél év hozott.
Azt mondta, a népszavazás érvényes lesz, a felmérések szerint ráadásul minden
kérdésben az igenek fognak győzni.
– Hát ez a kérdés. Azon kell dolgoznia a két pártnak, hogy megértesse az
emberekkel, hogy szükség van vizitdíjra, tandíjra. Ebben a dologban a zászló nem
nekünk áll, de lehet fordítani. Például fel kell tenni a kérdések másik felét
is: akarjuk-e, hogy az egyetemi költségeket azoknak az adójából fizessük, akik
többségükben nem részesülnek a diploma előnyeiből, és így tovább. Az eddigi
választásokon a józan ész kerekedett felül, az emberek jó érvekkel
meggyőzhetőek. És van majdnem egy év, úgyhogy meg kell nyerni a népszavazást.
Ezzel azt mondja, hogy ha mégis az igenek kerülnek többségbe, annak lesznek
következményei?
– Nem mennék ennyire előre. Nem győzhet a populizmus.
2007. 07. 12. (XI/28)
