Tavaly jelent meg Pontos idő című elbeszélése a Főbűnösök című szépirodalmi
kötetben. Az írás egy bizonyos Stein Albert naplóbejegyzéseiből áll. Gondolom,
nem véletlen a névazonosság.
– Az elbeszélés egy dunaszerdahelyi család – felmenőim – holokausztdrámája
előtti utolsó időszakot örökíti meg. Főhőse Stein Albert, akit két, valóban élt
rokonomból gyúrtam össze. A család egy része jómódú, status quo vallási
álláspontú, és teljesen beilleszkedetten él – az akkor megint magyar –
Felvidéken, más tagjai ortodoxok. Egy téveszméjük azonban feltétlenül közös; úgy
hiszik, az ország, ahol sok generációval korábban letelepedtek, egyben pátriájuk
is; baráti, emberi, nyelvi és kulturális kapcsolataik megóvhatják őket, mondjuk
védőernyőként veszi mindez körül mindannyiukat – de ez a védőernyő nem nyílik ki
soha, és már tragikus naivitásuk felismerésére sem marad idő.
A kutatómunka során nyilván megismerkedett felmenői életével, jellemével. Milyen
tanulságokkal szolgáltak ezek az információk?
– Számomra három alaptanulsággal szolgált az írás. Az egyik az ő, a mi
országunkról szólt, hogyan hagyják őket sorsukra közönyösen, sokszor a gonosznak
segítő kezet nyújtva, mindazok, akikkel együtt élték mindennapjaikat. A másik
kettő a főszereplő, Stein Albert utolsó napjainak krónikájából következik. Ő
ugye egy jómódú vidéki földbérlőként éli erkölcsileg nehezen védhető életét:
szerencsejátékos, nőfaló, ráadásul, hogy elkerülje a családi botrányt, két
fiúgyermekét egy a nagycsaládba beházasodott ember neveli sajátjaként. Nyilván
ez utóbbi örök titok marad, ha nem jön el 1944 júniusa. Albert háborús érdemeire
tekintettel mentességet kapott a numerus clausus alól, viszont, amikor
döbbenetes rövid idő alatt a németek begyűjtik az egész családot, döntenie kell,
és dönt. Vállalja gyermekeit, és önként követi őket a pusztulásba. Tehát mindig
van lehetőség a döntésre, megtisztulásra, másodrészt az ember semmi körülmények
között nem hagyhatja a sorsukra szeretteit.
Azon a nyári napon nyolcvanvalahány rokonomat ragadta el a sötét terror, és én
azt gondolom, az agresszióval, a kényszerítéssel a félelemkeltéssel szemben
mindig ki kell állni. Akkor is, ha az, amiről beszélünk, pusztán „hétköznapi”
terror.
Utóbbi mondatával talán arra a konfliktusra utal, amely az ön és felesége volt
férje, Tasnádi Péter között húzódik – évek óta. Emlékeim szerint azonban ebben
az ügyben mindeddig nem szólalt meg a nyilvánosság előtt.
– Nézze, amikor 2002-ben ez a rémisztő történet elkezdődött, Tasnádi Péter a
lelki presszió, a verbális agresszió és a mögötte érzékelhető fizikai
veszélyeztetettség olyan áradatát zúdította ránk, amire csak passzív
ellenállással lehetett reagálni. Judittal kapcsolatban sorozatosan tett (és
tesz) olyan nyilatkozatokat, melyek miatt majd kéttucat jóhírnévrontási pert
sikerült már nyerni. Legutóbbi lapszámukban viszont eddig soha nem tapasztalt,
személyemet érintő, súlyos becsületsértő és rágalmazó kijelentéseket
nyilatkozott, melyekre a becsületsértési büntetőper majd adhat választ, de, mint
tudható, az, az emberi relációkat nem feltétlenül állítja helyre. Vagy épp, olaj
a tűzre. Most az egyszer, noha igazak Ben Johnson szavai, miszerint rágalomra
legjobb válasz a hallgatás, röviden mégis szeretnék reagálni.
Az említett interjúban Tasnádi családi és materiális jellegű megjegyzéseket
tett.
– Azt nyilatkozta, hogy elvettem a gyermekét. Ezt már csak azért sem tehettem,
mert volt felesége leánygyermeke nem tőle való. Amikor Judit ezt elmondta nekem
– s akkor már szerettem őt –, közölte azt is, hogy gyerekkori szerelmétől
fogant, elmondta, hogy fél, mert férje is tisztában van a valósággal. Később,
mielőtt elváltak, egy genetikai vizsgálattal záruló apasági perben mondták ki
jogerősen, hogy a gyermek apja – ahogyan azt Tasnádi is pontosan tudja – egy
ismert állatorvos kutató, aki egyébként simán sorsára hagyta a bajban saját
gyerekét és annak anyját. Tettem volna én is ezt? Bár nem menti erkölcsileg a
kiinduló helyzetet, de maga Tasnádi említi nyilatkozataiban, hogy korábban
poligám volt, számtalan gáláns kalandja akadt házassága idején is. Természetesen
az, hogy milyen volt házasságuk, az ő magánügyük. Hűséget pedig nem az Úr színe
előtt esküdtek egymásnak. Azt viszont már nagyon sérelmezhető cselekedetnek
tartom, hogy a közelmúltban ismét olyan konfabulens nyilatkozatot tett egy heti
bulvármagazinban, amelyben habozás nélkül közreadott a gyermekről, annak
személyiségi jogai megsértésével fotót, és nevén említette. Vajon nem tudja,
vagy nem akarja tudni, hogy nincs, és nem lehet olyan önös sérelme, amely
indokul szolgálhat egy kisgyerek életének ellehetetlenítéséhez?
Szó esett volt feleségéről is
– Feleséget rabolni manapság nem szoktak. Őszintén és tiszta szívből szerettem
meg Juditot. A szerelem nem magyarázható, de azt tudom, hogy Judit szilárd
támasz, oroszlán anya és tehetséges művész. Megértem, ha szétválásuk még mindig
indulatokat szít, de Judit független lény, elvenni nem, csak elveszteni,
elvesztegetni lehetett. Talán jobban és tisztábban – másként kellett volna
szeretni.
Ami pedig a többit illeti: én egy huncut vasát sem vettem el, mint ahogy Judit
sem. Tudom, hogy zajlik közöttük még mindig a vagyonjogi per, illetve egyéb,
azzal összefüggő perek, de ezek bizonyos ingatlan és ingó elemeiből
megfogalmazni az abszurd összegre rúgó vádaskodást, nyilván egy tudatos lejárató
stratégia része – ilyet egy hívő ember nem tesz. Ez már 2002 óta folyik. Olyat a
világ nem látott még, hogy tizenkét év házasság után bármelyik fél lopással
vádolhassa a másikat. Magyarországon nem az iszlám törvénykezés szélsőséges
válfaja van érvényben, ahol a váló nőt kitaszítottság és pusztulás várja. A
hatályos törvények szerint a volt házastársak megosztoznak a vagyonon. Most
Judit is étesse a bulvárt, és mondja el a mindvégig a valódi anyagi tétet
jelentő, több mint egymilliárdra értékelt Szemlőhegy úti villa sorsának különös
alakulását? Hogy mennyi járna és járhatna valójában – a jog szerint – neki? Nem
teszi, mert tudja, hogy a bulvár minden jelentkezőből boldogan bohócot csinál,
és mert nem az anyagiak, hanem a nyugodt élet lenne a célja. Vajon észleli-e
Tasnádi Péter, hogy sajtóbéli rágalomhadjáratával mások becsülete mellett
pontosan saját emberi méltóságát veti oda konc-ként?
Önt felkavarták Tasnádi szavai. Én viszont úgy éreztem, őszintén mondta, hogy
nem kell tőle félnie, annál is inkább, mert a magánzárkában töltött évek során
ószövetségi hitre jutott.
– Ezt majd az idő dönti el, az elmúlt hetek ennek ellenkezőjét erősítik, sőt,
amikor egy-egy nyilatkozatáért magyarázatot kérnek tőle, feledékenységére és
agysorvadásából eredő közepes beszámíthatóságára hivatkozik. Őszintén örülök,
hogy önt meggyőzték az aznapi szavai és az aznapi ember, de mi van másnap? Itt a
földön, Isten demokráciájában mind egyenlők vagyunk, mert minden tettünk és
szavaink felíratnak. Ha valóban a hit útjára kíván lépni, akkor legalább egy
tiszta pillanatra tegyen úgy, mint Bodnár József tette, ki házába vendégként
befogadta, és visszanézve viharos életén vegye számba, hogy hány embernek
okozott félelmet, kárt, veszteséget, legalább magában kérjen őszinte bocsánatot
tőlük, mert akkor talán neki is megbocsátanak. Mint ahogy Habakuk próféta
mondja: „Önmagad ellen vétkeztél, amikor sok népet tönkretettél”, hagyjon fel a
gyűlöletfüggőséggel, és ne keressen örökké aktuális mumusokat a saját volt rossz
cselekedeteivel való szembenézés helyett; nézzen szembe velük szikáran,
férfiasan! És ha ezek a tettek a gőg, a hübrisz, az elbizakodottság gyökerén
fakadtak, tán ezeket vesse le legelőször, mielőtt belép Isten demokráciájának
előszobájába.
Ezért az Úrral, kérném, senkit ne fenyegessen.
Ez a hat éve tartó történet – akarva akaratlanul a mi történetünk, bár
különbözőek vagyunk – csak fájdalmat, félelmet és szenvedést hozott; ha
körülnézek, látom a rokonok, a nagyszülők, a gyerekek és az asszony arcán
kitörölhetetlen nyomait. És nyilván Tasnádi Péter is szenvedett. Szerintem elég
a szenvedésből.
Szabó Stein Imre
Médiaszakember, író
1991–97: Az MTV Stúdió című műsorának szerkesztő-műsorvezetője
1998–2002: Az RTL Klub kommunikációs igazgatója
2003–2005: Az MTV elnöki főtanácsadója, főigazgatója
2005/2006: Az ATV szakmai vezérigazgató-helyettese
1990. Kisregény: Számbátjon felé, író
2001. Könyv: Macbeth és a Velencei Kalmár, műfordító
2006. Fordítás: Thomas Kyd: Spanyol Tragédia
2006. Könyv: Főbűnösök, novelláskötet
2007. 08. 17. (XI/33)
