Az elmúlt évtizedekben, akár az állambiztonsági múlt feltárása, akár a
sajtószabadság érdekében, mindig a közéleti hazugságok ellen harcolt. Miért
fontos ez Önnek?
– A demokrácia nem működhet a legnagyobb átláthatóság garanciái nélkül.
Minden hazugság, de politikai értelemben főleg a közéleti hazugság termeli
azokat a problémákat, amelyekre aztán rátelepednek a politika élősködői.
A hazudozás és a hozzá kapcsolódó titkolózás gátja az államszervezet és a
demokratikus közélet számon kérhetőségének, pedig ez a civilek alkotmányosan
biztosított joga. A hazudozás álügyeket termel. Azok pedig folyvást rettegésre
kényszerítik az „elkövetőket”. Ez a rettegés pedig deformálja a demokráciát, és
kontraszelekciót okoz.
Ez a közéleti megközelítés, de személyesen mi az az indok, ami miatt az ilyen
ügyekkel foglalkozni kezdett?
– Megvallom, eddig ezt a kérdést még senki nem tette fel nekem. Ez a
legszemélyesebb ügyem. Édesapámat elvitték munkaszolgálatba, és végigjárta az
összes borzalmat, a Don-kanyart is beleértve, majd orosz fogságba esett.
1946-ban Bukarestből harminchat kilósan, egy tífuszkórházból került haza. Ő
nevelt föl. Nagyon bensőséges viszonyban voltunk, de sohasem árulta el, hogy mi
zsidók vagyunk.
Hatvanéves korában agytrombózist kapott, tizenkilenc éven keresztül én ápoltam,
és a betegség közben már nem bírta tartani a titkot. Felnőttként tudtam meg,
hogy kisgyermekkoromban azokat a dalokat énekelte nekem például fürdetés közben,
amelyeket azoktól a sváb keretlegényektől hallott, akik a Don-kanyarban néha
felkergették egy fa jéggé fagyott ágaira. Apám abban reménykedett, hogy ha
elhallgatja a zsidó származásunkat, akkor nem támad föl többé az
antiszemitizmus. Ezzel az életstratégiával azonban tönkretette a gyermekéveimet.
56-ban, kilencévesen üzenethordó futárként rohangásztam a XI. kerületi
felkelőcsoportok között. 57-ben boldogan ültem be a hittanórára, amit – ugye –
„mi” forradalmárok harcoltunk ki. A negyedik vagy ötödik órán félrehívott a
tisztelendő atya: „Kenedi fiam, biztos, hogy te a megfelelő hittanórát
választottad?” – kérdezte.
Tehát tudatosan választotta a „hazugságellenes” témákat?
– Ez csak az egyik indítékom. Minden vágyam az volt, hogy politikai újságíró
legyek, de hamar kiderült, hogy ez a Kádár-rendszerben hazug kompromisszumokkal
lehetséges csak.
Az 56-os lojalitás miatt úgy gondoltam 1968-ban, hogy a cseh reformok tovább
fognak vinni valamit a magyar forradalomból. Csehszlovákia megszállásakor
lemondtam az állásomról a Budapester Rundschaunál, s elmentem a Magvető Kiadóhoz
irodalmi szerkesztőnek. Másfél év múltán itt ért utol az okkupáció, bíráló
véleményemért rendőri figyelmeztetést kaptam, amit nem akartam aláírni. Ezt
követően foglalkoztatási, publikációs és utazási tilalom alá estem,
gyakorlatilag egészen 1990-ig, mintegy húsz évig. Azt gondoltam, hogy ha a
legális sajtóban csak súlyos kompromisszumok árán lehet dolgozni, akkor kell egy
másik nyilvánosságot nyitni, ahol lehet egyenesen és őszintén beszélni. Ezt
neveztük többedmagunkkal második nyilvánosságnak.
Az állambiztonság működését dokumentumokkal bemutató „Kis állambiztonsági
olvasókönyv” című könyvéből az derül ki, hogy a Kádár-rendszerben szinte alig
volt olyan dolog, ami ne manipulált és hazug lett volna. Hogyan lehet
feldolgozni, hogy amit látunk, az nem a valóság? Hogy egy személy nem az, aminek
mutatja magát, példának okáért demokrata helyett besúgó?
– Számomra inkább azt nehéz feldolgozni, ha az emberek nem is kívánják
megismerni a valóságot. A Kádár-rendszerben a hatalom sem akarta, hogy az
emberek világosan lássanak, és az emberek is rászorultak a diktatúra jellegéből
adódóan, hogy különböző stratégiákkal kerüljék a valósággal, a tényekkel való
konfrontációt. A torz rendszer következtében létrejött egy olyan
érdekérvényesítő magatartás, amely ragaszkodik a hazugságokhoz, a képmutatáshoz,
a valótlan világ fenntartásához. Meggyőződésem, hogy ezeket az érdekviszonyokat
kell felbontani ahhoz, hogy a tényeknek és a valós értékeknek helye és
megbecsülése legyen a közéletben.
Az Élet és Irodalomban azt írta, hogy a bizottság elnökeként a kollégáival
abban kívánnak segíteni, hogy az emberek rájöjjenek a történelmi hazugságokra.
– Nem mi segítünk, mi azt szeretnénk, hogy az emberek maguk tudjanak magukon
segíteni – azaz teljesen kutathatóak legyenek a pártállami állambiztonsági
iratok. A realitásérzéket erősíti, ha megértik, hogy miként működött a
Kádár-rendszer. Például azt, hogy az állambiztonsági szolgálat célpletykákkal
elterjesztette, hogy felemelik a hús árát nyolcszáz forinttal, de ehhez képest
csak négyszáz forintra kívánták emelni az élelmiszer árát. A konklúzió persze az
volt, hogy mégis jó uralkodója van az országnak, Kádár elvtárs meglátta, hogy
ekkora áremelést nem lehet végrehajtani. Az egész színjáték volt.
A besúgásokkal, a lehallgatásokkal és különféle játszmákkal a „rendszer”
emberi életeket tett tönkre. Voltak, akiket tehetség nélkül felemeltek, miközben
másokat a tehetségük ellenére lent tartottak; nem vették fel az egyetemre, nem
kapott jó állást, vagy éppen elbocsátották egy (ügynök által dokumentált)
rendszerkritikus mondatért.
– Éppen ilyen ügyek megismeréséből eredeztetem az elkötelezettségemet az
állambiztonsági iratok felszabadítása mellett. Minden családban, baráti
társaságban és közösségben élnek hiedelmek saját életükről. Nem értik, hogy a jó
tanuló gyereket miért is nem vették fel az elit iskolába, miért nem futott be
szép karriert. Lehet, hogy azt mondta a szülő a gyerekének: azért, fiacskám,
mert nagyon sokan jelentkeztek; de valójában azért nem vették fel, mert a
nagyapja 56-ban tagja volt a munkástanácsnak, jó ügyért harcolt. Sokan nem
mondták el az igazságot, mert azt gondolták, hogy megkímélik a gyereket a
politikától, nehogy megüsse a bokáját.
Németország azért kivételes példa, mert szembenéztek a múltjukkal, és azzal
kompenzálták mindazt a galádságot, amit a harmincas évek közepétől 45-ig
elkövettek, hogy a Gruppe 47 civil írószervezettel megindították a hazugság
feltárásának folyamatát. Az NDK megszűnésével ugyanez a tisztázó folyamat indult
el az ország szovjetizált felében.
Az elmúlt években nagyon sok emberről derült ki, hogy valamilyen szinten
együttműködött az állambiztonságiakkal, de alig volt olyan, aki önszántából,
egyenesen és becsületesen nyilvánosságra hozta volna ezt. Miért?
– Nemrég csináltam magamnak egy kis táblázatot. Felírtam ötven lebukott
személynek a nevét egy kockás papírosra, és melléírtam, hogy ki mivel
magyarázkodott. Döbbenetes volt. Összesen két embert találtam, aki magától,
minden külső kényszer nélkül adta fel magát, és férfiasan vállalta a
felelősséget, majd bocsánatot kért. Az összes többi eset mind az önlegitimáló
hazugságok csoportjainál sűrűsödött. A legtöbbjük még azt követően is képes volt
hazudni, hogy dokumentumok, tartótisztek vallomása és pénzfelvételi
jegyzőkönyvek igazolták az érintettségüket. Így hurcoljuk tovább a
Kádár-rendszert a hátunkon. Hozzászoktatták az embereket a hazugsághoz.
Ez a magyar néplélekből fakad, avagy más országokban őszintébbek voltak?
– Günter Grass, a nagy formátumú német író évtizedekig nem volt képes
kimondani, hogy a Waffen SS tagja volt. Holott éppen abban a feladatkörben vált
nemzeti tudatot formáló szerzővé, miszerint a német múlt megismerése nélkül
nincs szabadság. Pontosan ugyanúgy védekezik, mint Szabó István filmrendező
védekezett, vagyis: Tessék megnézni a műveimet, és kiolvasni belőle!
Göttingenben már egy háromszázhatvannyolc oldalas cikkgyűjtemény is megjelent a
védekezéseiből (Ein Buch, Ein Bekennentnis
), mert egész életében négy betűt nem
volt képes kimondani: „Bocs
” Ez persze nem magyarázat az őszinte beszéd
elmaradására.
Minél rosszabbul működik egy társadalom, annál könnyebb azt hinni, hogy
hazudozással meg lehet úszni a dolgokat, mert nincs különösebb tere az
őszinteségnek, nincs súlya, és nem várja el senki, talán nincs is értéke annak.
Érdemes egyszer O. Nagy Gábornak a magyar szólásmondásokról gyűjtött könyvét
kézbe venni: miről is szólnak közmondásaink? Tradicionális érték túljárni más
eszén. Modern fogalomhasználatra fordítva: adót csalni, hamis számlát gyártani.
Ez elvezet odáig, hogy X.Y., aki óriási karriert futott be szakmájában, majd
politikusként, a megdönthetetlen bizonyítékok ellenére képes volt ország-világ
előtt szemrebbenés nélkül a kamerába mondani, hogy nem volt munkatársa a
pártállami titkosszolgálatnak. Úgy lehet hazudni, hogy maga is elhiszi?
– Teljesen valóságos emberi problémáról beszélünk. Az én Erasmusomat Oliver
Sacksnak hívják, számomra ő az utolsó élő humanista. Amúgy neurológus. Írt egy
valós történeten alapuló esszét egy „Tourette-szindrómában” szenvedő sebészről.
Ez az orvos gyógyíthatatlan túlmozgásos, súlyos idegrángásokkal járó betegség
áldozataként szikét vett a kezébe. Amikor műtött, kikapcsolódott a túlmozgásból,
a műtétek előtt és után azonban egy nejloncekkert is veszélyes volt a kezébe
adni. Egy egész amerikai kisváros betegeinek bizalma kísérte az orvos munkáját,
jóllehet látták civilben az utcán, az üzletben, miként ráng ide s oda. Annyira
akart azonban gyógyítani a sebész, annyira akarta gyógyító hívatását
érvényesíteni, hogy képes volt súlyos betegsége fölé emelkedni.
Sacks esete épp a fordított tükörképe annak, amiről beszélünk: ha valaki
elszánta magát arra, hogy képmutatóként élje le az életét, akkor meg fogja
keresni az utolsó kapaszkodót is, amiről azt hiszi, hogy megmenti őt a
lebukástól. De ha a jóra szánta el magát, akkor önmagát is gyógyítja, mi több, a
közösség is hisz a terápiában.
Tar Sándor író, egykori barátja, aki Önre volt „ráállítva”, azonban teljesen
tönkrement ebben a kettős életben. Egy évből hónapokat töltött a pszichiátrián,
mégis csak akkor vallotta be az érintettségét, mikor már kikerülhetetlen volt.
– Tar Sándort borzalmasan megviselte a beszervezés. A lelkiismeretét úgy
próbálta „megnyugtatni”, hogy folyamatosan lezüllesztette magát, meglepő módon
ebből kifolyólag brutális pontossággal képes volt leírni a hétköznapi emberek,
gyári munkások nyomorúságait. Minden egyes mondat mögött ott volt a szenvedése.
Szerintem ebbe a gyötrelembe halt bele. De sohase hivatkozott arra, amit Szabó
István mondott: Kérem, az én műveimben benne volt minden, tessék azokat a
nagyszabású műveket, az Oscar-díjas filmeket jól olvasni, mert abból kitetszik
az igazság.
Tarral ellentétben nem mindenkit visel meg a beszervezés. Sok érvényesülni vágyó
és jó érdekérvényesítő képességgel rendelkező ember Tartuffe a magyar pódiumon.
A már említett ÉS-beli cikkében úgy véli, hogy a dossziényilvánosság segítene
oldani Magyarország megosztottságán. Mi köze a mostani viszonyokhoz a III-as
főcsoportfőnökségnek?
– A drámai sorsok sokféleségét nem ismerő emberek egyre nyitottabbak és
érdeklődőbbek lennének mások problémáira. Ezek az érdeklődések toleranciát is
kiválthatnak, csökkentik az ítélkező hajlamot, és növelik a befogadás és a
megértés iránti készséget. Egy új szocializációs folyamatot nyitna meg az
emberek számára, amiben van helye az őszinte és erkölcsös viselkedésnek.
Most inkább úgy tűnik, hogy mindegyik oldal a saját ügynökeit mentegeti,
miközben ujjal mutogat a túloldalra.
– A valóságban az egész III-as főcsoportfőnökségből beáldoztak egy
részleget, a III/III-as ügyosztályt, a többi osztály ment az utódszervezetekhez.
Olyan ez, mint Örkény ismert novellájában, mikor a lótetemet áthúzzák egyikből a
másik utcába. Voszka Éva közgazdász, a szocialista nagyvállalatok működésének
ismerője, gyakran hozza fel ezt az irodalmi példát, s hozzáteszem, az
állambiztonsági szolgálat egy volt a többi szocialista nagyvállalat közül. Ami
privatizáció alá került.
Kialakult az ügynökök és az operatív tisztek piaca. Amikor valamelyik politikai
alakulat hatalomra jutott, akkor lement a piacra, és amiképpen paradicsomot,
mézet, tojást vásárolnak, bevásároltak ügynökökből, operatív tisztekből, magas
vagy alacsony rangú nemzetbiztonsági alkalmazottakból.
Mi ebben a pártok érdeke, miért jó nekik egy ügynök vagy operatív tiszt?
– Erre nem lehet fekete-fehér képletet alkalmazni. Égető szükség van jó
színvonalú nemzetbiztonsági szolgálatra. A harmincas évek elején senki se
gondolta volna, hogy abból a „kis weimari problémából” világégés lesz. Ma is
ebben a helyzetben vagyunk, nem tudjuk, mi lesz a fundamentalisták egyelőre
sporadikus háborúiból, hisz a terrorizmusuk elfajulásával bármi bekövetkezhet.
Ebben a helyzetben nem őrizhetünk titkokat a Varsói Szerződésből, nem lehetnek a
KGST-ből átmentett hamis forintok a magyar gazdaságban, mert zsarolhatóvá és
kiszolgáltatottá teszik a nemzetbiztonsági szolgálatokat is. Ezért gondolom úgy,
hogy a dossziényilvánossággal, a tudományos kutathatósággal ez a kérdés rendbe
tehető.
Csak ehhez le kellene számolni olyan legendákkal, miszerint a pártállami
állambiztonsági szolgálat „nemzeti kincs”. Magyarország legfőbb feladata a
Varsói Szerződésen belül a gazdasági terület volt, olyan pénzügyi feladatokkal
ellátva, mint a Palesztin Felszabadítási Front támogatására szánt szovjet
pénzekből keletnémet információkkal bolgár eszközök legyártatása. Magyarország
azért lett gulyáskommunizmus, mert szalonképes ország kellett ahhoz, hogy
tárgyalópartnere legyen a Világbanknak.
A szovjetek döntötték el, hogy kell egy ilyen ország.
Ebben a nem túl világos helyzetben miért Önt kérte fel a miniszterelnök a
bizottság elnöklésére, hiszen a múlt feltárásának következetes híve, miközben a
nagypártokban többen inkább behúznák a kéziféket.
– Nem tudom.
2007. 08. 03. (XI/31)
