Fotó: Vadász Gábor
A regisztrációs asztalon fiatal hölgy ül – a Fidesz sajtófőnöke –, és viccel:
„talán jön a főnökünk, és valószínűleg tart egy beszédet” – hallhatjuk, miközben
kollégája átadja a kitűzőket.
„A jövő igennel kezdődik.” A Fidesz legújabb jelmondata a színpad mögött feszít,
később majd Orbán Viktor is idézi. Előtte azonban még Martonyi János, az est
házigazdája kap szót, ám nem sokat szaporítja. A nézők között régi ismerősök, a
régi ismerősök között néhány rég nem látott is: például Pintér Sándor egykori
belügyminiszter, aki a 2002-es kormányváltás után mintha eltávolodott volna a
fiatal demokratáktól. Most meg mintha közeledne. Áder Jánossal történt kézfogása
mindenesetre lokális sajtótörténeti esemény, a nem várt hatást észlelve –
harminc fotós tüzel rájuk sorozatban – megismétlik a műveletet.
A kisméretű csarnokban legfeljebb ezer széket helyeztek el, de így sincs telt
ház. Viszont az évek óta meggyökerezett táncházi zenét Mark Knopflerre
cserélték, és ez kifejezetten barátságos lépés. Visszatérve Martonyihoz, éppen
átadja a pulpitust Orbán Viktornak. A taps korrekt, de semmiképpen nem kitörő. A
Fidesz elnöke ezúttal a tavalyi év sikereiről akar beszélni, mert a rossz
dolgokat mindenki ismeri. Éppen ezért fölösleges arról szólni, hogy a jelenlegi
kormány szellemtelen, tehetségtelen, gyáva, fölösleges elmondani, hogy az ország
válságban van, az emberek pedig kiábrándultak és mérgesek. Mindezek helyett ma a
sikereket kell számba venni: például azt, hogy 2007-ben „leomlott a
deszkakerítés”, és omladozni kezdett a fal. Mármint a társadalmat elválasztó
deszkakerítés és fal, minek következtében egyrészt érthetővé válik, hogy hol itt
a siker, másrészt soha nem tapasztalt egység jött létre az „emberek” között.
A nézők kicsit unottnak tűnnek, az oldalszektorban helyet foglaló Stumpf István
– se nyakkendő, se zakó – időnként le, majd fel a mennyezetre pillant.
A társadalom elsöprő többsége mondja azt – mondja ezt Orbán Viktor –, hogy „ez
így nem mehet tovább”. Tudniillik a kormányzás. Ami persze lehet, hogy igaz –
vagyis hogy tényleg elsöprő többség mondja ezt –, csak az a baj – legalábbis
retorikai szempontból –, hogy mindezt immár sokadszorra hallhatjuk a Fidesz
elnökétől.
Vannak ugyanakkor humoros elemei is a beszédnek: az elején például azt mondta,
hogy miközben a szöveget állította össze, szólt mellette a rádió, ahol arról
beszéltek, hogy mit fog ma mondani. „Az ő listájuk és az enyém között
meglehetősen nagy volt a különbség, úgyhogy azon kellett gondolkodnom, hogyan
fogom kivágni magam ma este.” Kifejezetten jó poén, ám a közönség nem honorálja.
A közelgő népszavazással kapcsolatban néhány új információt is megtudhatunk. A
tandíjról azt, hogy ha bevezetik, akkor először a felsőoktatásból szorulnak ki a
tehetséges, de szegény családból érkező diákok, később aztán a gimnáziumból is –
„hiszen miért mennének gimnáziumba, ha úgysem tanulhatnak tovább” –, míg végül
eljutunk oda, hogy már az idetelepített gumigyárban sem fognak munkát találni,
hanem csak a köztisztasági feladatok maradnak nekik, hasonlóan a harmadik világ
polgáraihoz. Kétségtelenül eredeti gondolatmenet.
Magyarországnak elege van a hat év szocialista kormányzásból – állítja a Fidesz
elnöke. Mindez csupán annyiban árnyalható, hogy két évvel ezelőtt mégis a
hatalomba juttatták őket.
„A jövő igennel kezdődik” – idézi Orbán Viktor a háta mögött magasodó
jelmondatot fenti beharangozónknak megfelelően, majd példát is mond: ha egy fiú
megkéri egy lány kezét – vagy egy lány egy fiúét –, ám a másik nemet mond, azzal
csupán lezárnak egy korszakot. Ha viszont igen a válasz, azzal új korszak, maga
a jövő kezdődik el. Márpedig Magyarországnak új korszakot kell nyitnia, hogy a
saját életét élhesse a saját elképzelései szerint. Magyarország képes talpra
állni, ennek első mozzanata a sikeres népszavazás lehet.
Aztán egy talányos mondat: „Magyarországon mindenki igent akar mondani, csak
sokan nem tudják, hogy mire.” Ezt nem értem, de jön a magyarázat: ha a
népszavazáson igent mondunk, sikerülni fog megtalálni a kijáratot, és érezni
fogjuk, hogy újra van jövőnk.
Az egészségüggyel kapcsolatban nem hangzik el új információ, a lényeg, hogy az
arra vonatkozó két kérdésre is igennel kell szavazni.
Stumpf István feje egy pillanatra lekonyul, kifejezetten úgy látszik, mintha
elbóbiskolt volna. Lehet, hogy nem, de az sem probléma, ha mégis, nemrégiben
Bill Clintonnal is megtörtént, ráadásul tévéadásban. Akárhogy is, nem csupán az
egykori kancelláriaminiszter, de a közönség nagy része is unottnak tűnik. Pedig
olyan orbáni poénok is elhangoznak, hogy az ide-oda helyezett miniszterekkel,
államtitkárokkal a kormány ahhoz a macskához hasonlít, amelyik egyre nagyobb
sebességgel rohan körbe a saját farkát üldözve. Vagy az, hogy ma azok építik a
kapitalizmust, akik húsz évvel ezelőtt a kapitalizmussal riogattak, ráadásul
éppen olyan kapitalizmust építenek ma, amilyennel akkoriban riogattak. A
hallgatóságot ez sem hozza lázba, a beszéd végén például fel sem állnak,
miközben megtapsolják a szónokot. Talán arra vártak, hogy Orbán Viktor
megmondja, mi történik március kilencedikén, ha összegyűlik a kellő számú igen.
Nem mondta meg.
2008. 02. 15. (XII/7)
