A ma még kormányzó pártok vezetői, úgy tűnik, nem voltak hajlandók
szembenézni ezzel a ténnyel. A kormány politikáját több mint nyolcvan
százalékban elutasító népszavazási döntés után azt gondolni, hogy ennek az
eseménynek nem lesznek politikai hatásai, erre utal.
A kormányzó pártok gondjai nem az elmúlt hétvégén kezdődtek, és nyilvánvaló,
hogy még messze nem fejeződtek be. A ma ismerhető tények alapján szinte
bizonyosra mondható, hogy a koalíció április végén formálisan is felbomlik. Ezt
követően a legnagyobb valószínűsége annak van, hogy még egy ideig az MSZP
kisebbségben fog kormányozni. Hogy ez a helyzet fenntartható-e 2010-ig, vagyis a
jelenlegi országgyűlés mandátumának végéig, vagy sem, ma még nem tudható.
Amennyiben a jelenlegi kormánypártok támogatottsága a mostani szinten marad,
mindkettőjüknek elemi érdeke lesz, hogy ne kerüljön sor idő előtti választásra,
mivel az az SZDSZ végét jelentené, az MSZP kis párttá válna, az ellenzék pedig
kétharmadot meghaladó – tulajdonképpen alkotmányozó – többséggel kormányozna. Az
idő előtti választás ugyanakkor egyáltalán nem zárható ki, hiszen mint láttuk, a
két kormányzó párt mindig képes meglepetéseket okozni.
A belpolitika eseményeit kívülről szemlélő számára bizonyos értelemben
meglepetést jelentettek az elmúlt napok eseményei. Nehéz megérteni, hogy mire
gondolhatott a miniszterelnök, amikor szombaton, az MSZP értekezletén
bejelentette Horváth Ágnes menesztését. Nem a menesztés ténye volt a meglepetés,
hanem annak a módja. Ebben a helyzetben az SZDSZ számára bizonyosan nem volt más
lehetőség, mint a koalíció felmondása, amely a pártot jelenleg vezetők számára
rövid távon életmentő segítség volt, hiszen előtte már hetek óta nem jelent meg
más hír az SZDSZ-szel kapcsolatban, mint az, hogy megint egy fantom- küldöttet
találtak. Az SZDSZ a koalíciós válság kirobbanásakor katasztrofális helyzetben
volt. Egyre világosabbá vált, hogy az a küldöttgyűlés, amelyen a párt elnökét és
mai vezetőit megválasztották, inkább hasonlított egy harmadik világbeli
diktatúra csalásokkal tűzdelt választási színjátékához, mint egy európai
liberális párt demokratikus döntéshozatalához. A miniszter által feldobott labda
tehát kapóra jött az SZDSZ-nek, és ha ez megerősíti a jelenlegi pártvezetést az
április végi küldöttértekezleten, akkor nem is lesz semmi okuk a visszautat
keresni a koalícióba.
Az a szabad demokrata követelés, hogy az MSZP váltsa le a miniszterelnököt,
nyilvánvalóan irreális. Ha voltak is olyan elemei a helyzetnek, amelyek
Medgyessy Péter menesztéséhez hasonlítottak, a különbségek sokkal nagyobbak.
Gyurcsány Ferenc ugyan nem olyan erős az MSZP-ben, mint egy éve volt, de még
mindig sokkal erősebb, mint Medgyessy volt a leváltása előtti időben. Azzal is
fontos számolni, hogy az SZDSZ soha nem volt nagyon kedvelt szövetségese az
MSZP-nek, de a népszavazás óta az ellenszenv sokkal erősebb, mint bármikor
korábban. Ha az MSZP-nek esetleg választania kell Gyurcsány és valaki más
baloldali politikus között, lehet, hogy nem Gyurcsányt választják, de ha
Gyurcsány és Kóka, vagy Gyurcsány és az SZDSZ közül kell választani százból
százszor Gyurcsányt választják.
A válsághelyzet bizonyos értelemben a koalíció megkötése óta be volt programozva
a kormány működésébe. Függetlenül attól, hogy ki mit gondol az MSZP-ről és az
SZDSZ-ről, a demokrácia törvényszerűségei alapján, eleve kudarcra van ítélve az
a vállalkozás, hogy a választók elenyésző része (alig több mint 6 százaléka)
által támogatott programra építve meg lehet valósítani egy olyan súlyos
érdekeket sértő, ezért szükségképpen népszerűtlen reformot, ahol a reform sikere
azon múlik, hogy sikerül-e a kezdeti ellenállást támogatók megnyerésével
legyőzni, vagy sem. Ha erővel, parlamenti többséggel kell egy reformot
keresztülerőltetni, akkor kulcsfontosságú, hogy legalább a támogatók meg
legyenek győződve annak helyességéről. Nem véletlen, hogy igazán népszerűtlen
reformokat csak nagy társadalmi támogatottság birtokában lehetett keresztülvinni
más országokban is. (Tehát a reform kezdeményezői elég nagy táborral kell hogy
rendelkezzenek ahhoz, hogy a népszerűtlenségi korszakot átvészeljék, és túléljék
azt az időt, amíg a reform eredményei éreztetni kezdik hatásukat.)
Nem véletlen, hogy például a német szabad demokraták mint kisebbik koalíciós
párt (a jelenlegi nagykoalíciót megelőző időszakban), azokat a tárcákat kapták,
amelyek széles konszenzuson alapuló politikát vittek (igazságügy, külügy),
illetve ahol a kisebbik párt a nagyobbik által meghatározott keretekben
politizált (a nagyobbik párt által vezetett pénzügyminisztérium árnyékában a
gazdasági tárca). Így nem is kerültek legitimációs válságba. A most felbomlott
koalíció úgy viselkedett, mint akire nem vonatkoznak a demokrácia törvényei,
pedig dehogynem.
Az események ilyen dinamikája tehát nem volt meglepő. A meglepetés akkor éri a
megfigyelőt, ha azt kezdi kutatni, hogy a népszavazás kapcsán mire gondoltak a
kormánypárti politikusok. Még emlékezhetünk arra a szellemesnek szánt
kormányzati nyilatkozatra, amely arra a kérdésre, hogy „Mi lesz március 9.
után?” azt válaszolta, hogy „március 10!”. Vagyis az élet megy tovább.
Az még hagyján, hogy ezt mondták, a megdöbbentő az, hogy úgy látszik, ezt is
gondolták. Az eseményekből úgy tűnik, hogy a kormánypártok tényleg semmit nem
gondoltak végig a népszavazás előtt. Az ember azt gondolná, hogy a népszavazás
nem érthette váratlanul a kormánypártokat. Másfél éve tudni lehetett, hogy lesz
népszavazás, és január óta, amióta a köztársasági elnök kiírta a népszavazást
biztosra lehetett venni, hogy az meg fog történni. A közvélemény-kutatások
adataiból a népszavazás eredménye is előre látható volt. Nehéz elhinni, hogy sem
a kormányzati apparátusban, sem a kormánypártok vezetésében nem készültek
forgatókönyvek arra az esetre, ami végül is bekövetkezett. A lehetséges
alternatívák között meg kellett volna jelennie a kormány lemondásának is. (Éppen
a minap 11 év rendkívül sikeres kormányzás után az ír miniszterelnök azért
mondott le, mert nem tudott a közvélemény számára elfogadható magyarázatot adni
arra, hogy a kilencvenes évek elején több üzletembertől nagyobb összegű
készpénztámogatást vett át.)
Ha a miniszterelnök és a kormány lemondását elvetik, akkor adódik egyes
miniszterek – kézenfekvően az egészségügyi és az oktatási miniszterek –
távozása. Ha ezt is elvetik, akkor kármentő akciót kell kitalálni, miközben a
pártok kampányfőnökeinek vállalniuk kell a felelősséget.
Egy dolgot biztosan nem lehet tenni: a kormányon és a kormánypártokon kívül
mindenkit felelőssé tenni a helyzetért és valójában nem csinálni semmit. A
bevezetőben utaltam arra, hogy a demokráciának vannak törvényei. Ilyen
törvényszerűség, hogy bizonyos problémák úgy viselkednek, mint a víz alá nyomott
gumilabda, minél erőteljesebben nyomják le, annál erőteljesebben és
kontrollálatlanabbul tör a felszínre. A miniszterelnököt és a kormánypártokat
egy ilyen általuk lenyomott probléma találta arcul az elmúlt napokban.
A válságtervek kidolgozásának elmaradása semmivel nem magyarázható. Ez pedig
igazán okot ad a jövőt illető kételyekre.
2008. 04. 04. (XII/14)
