Fotó: Somorjai László
A bizottságuk jelentésébe több mint négyszázötven oldalon hihetetlen
mennyiségű információt sűrítettek be, ami számomra felvetette azt a dilemmát,
hogy mennyire „médiaképes” a jelentés, hiszen az érdeklődőktől rendkívüli
erőfeszítést kíván az elolvasása. Nem lett volna szerencsésebb „médiacentrikus”,
populáris anyagot készíteni?
– Munkánk elsősorban nem a médiának készült. Az állambiztonsági iratátadások
teljesítésének és értékelésének tényfeltáró bizonyítási eljárását folytattuk le
a szükséges aprólékossággal és precizitással, de annak a Történeti Levéltárnak a
számára, amelynek elsődleges feladata az információs kárpótlást igénylők és a
tudományos kutatók kiszolgálása. A jelentés címzettje az önkényuralmi rendszer
áldozata, akinek a tettesek tevékenységét is ismernie kell. Szakértőket
felkértünk, „piárosokat” nem.
Mit akartak bizonyítani?
– A tényállást. Két fontos szempontot követtünk. Egyrészt, ha a törvényhozók
csakugyan befogadják a dossziétörvény alapelveit – amely megkönnyítené az
állambiztonsági rendszer adatainak feldolgozását és kiszélesítené a nyilvánosság
körét –, akkor legyen hozzá olyan tényanyag, ami a törvény tartalmát,
hitelességét alátámasztja. 1945 és 1990 között volt a jogszolgáltatásban egy
„haladó hagyomány”: kitűztek egy koncepciót, s hozzáigazították a tényeket. A
bizottság közös erővel most megfordította a sorrendiséget. Előbb empíria, aztán
teória. A másik szempontunk az volt, hogy (akár lesz új törvény, akár nem),
legyen olyan internetes adatbázis, amelyet az ÁBTL levéltári segédletekké
alakíthat át. A második szemponthoz előkészítettük – a szlovák Nemzeti Emlékezet
Múzeum kebelén belül működő – adatbázis megteremtésének feltételeit, amelyet
Bukovszky László történész-levéltáros alakított ki, s eredményét bárki
megismerheti, ha számítógépén rákattint a http://www.upn.gov.sk linkre.
A levéltárosi és történészi nyelvezetű, kissé nehezen emészthető jelentés
sorai között én botrányos kijelentésekre találtam. Például, hogy a Duna-gate-
üggyel, miszerint az iratok jelentős része megsemmisült, egész egyszerűen
becsapták a magyar társadalmat. Valamint: a többszöri ígéretek és törvények
ellenére sem történt meg az áldozatok teljes körű információs kárpótlása,
illetve hogy egy csomó iratot „a nemzetbiztonsági érdekek” gumiparagrafusára
hivatkozással ma is visszatartanak.
– Tizennyolc éve az orránál fogva vezetik a magyar társadalmat az
állambiztonsági források hollétének, mibenlétének tekintetében. A megtévesztés
mindjárt a rendszerváltáskor kezdődött azzal, hogy a politikai rendőrségi ügyek
középpontjában a III/III-as ügyosztályt állították, főszereplőjévé pedig az
ügynököket. Ezzel a politikusok tévútra terelték az Alkotmány 61. és 59.
paragrafusából leszármaztatott törvényeket. Annak ellenére, hogy az Országgyűlés
Nemzetbiztonsági Bizottsága már 1991-ben meghallgatásokat tartott, amelyeknek
egyes összefoglalásai beépültek az Alkotmánybíróság 1994 karácsonyán kihirdetett
ítéletébe is. Az AB-határozat kimondta, hogy a III. Főcsoportfőnökség valamennyi
szerve a parancsuralmi rendszer fenntartását szolgálta, nemcsak a III/III-as.
Az ügynök a hálózati nomenklatúra alacsonyabb beosztású tagja volt. És csak
egyik funkciója volt a besúgás. Másik feladata, a dezinformálás kevésbé
közismert, márpedig ahogy alkonyult a Kádár-rendszer, úgy virradt fel a
dezinformálás bel- és külpolitikai jelentősége. A teljes – és nem csak a III/III-as
csoportfőnökségi – állambiztonsági anyagból kiderül, hogy az egész rendszerben
dolgozó legalább tizennégyféle státusú „szakembernek” milyen szerteágazó
feladata volt, de a jól kvalifikált ügynök is dezinformációval hagyott egy
pamacsnyi ecsetfestéket Magyarország 1990 előtti nemzetközi képén. A
„gulyáskommunizmus” imázsát a mai történészek a valóság részének tekinthetik, ha
könyveiket az állambiztonsági források kellő forráskritikája nélkül olvassák.
Miért lényeges kérdés ez?
– A helsinki egyezmény 1975-ös aláírását követőn a Szovjetunió átértékelte a
szatellitországok szerepét a titkosszolgálati munkamegosztásban, és a magyarokra
új feladatokat bíztak. A bolgárok voltak ugye az élenjárók a likvidálásokban,
magyarán a gyilkosságokban, a csehek a fegyver- és robbanószergyártásban,
valamint csempészetben, míg a Stasi a KGB- fiók irattáraként működött az
NDK-ban. A magyarok – érdemleges katonai hírszerzésüket leszámítva – komolytalan
társaságként voltak nyilvántartva a SZU-ban, ezért kínálkozott a lehetőség, hogy
a COCOM-listának (a keleti blokk országaiba el nem adható műszaki eszközök
listájának) szigorítása miatt a gazdasági, műszaki-technikai hírszerzésre
álljanak rá, amihez viszont a dezinformálásban kellett élenjáróvá válni.
A nyolcvanas években komoly szaktudással rendelkező magyar hírszerzők,
kémelhárítók eljuttattak olyan dezinformációkat a vezető nyugati kormányok
többségéhez – kancelláriák, miniszterelnöki hivatalok legfelsőbb szintjéig –,
amivel Nyugaton elkezdték Magyarország „különutasságát”, „hintapolitikáját”
mindinkább valóságosnak tekinteni. Ez megkönnyítette a licenclopásokat és az
üzleteléseket, gyakran ide vezethető vissza az állami bűnözés, a pártállam
feketepiacának gyökere is.
Ebből a helyzetből a társadalomra nézve nagyon furcsa következmény adódott. Úgy
tűnik, Magyarországon nem történt rendszerváltás abban az értelemben, ahogy ez
más volt szovjet szatellitországnál lezajlott. Joachim Gauck Berlinben a „nép
nevében” lefoglalta a Stasi épületét és iratait. Prágában Havelék öt napra
elfoglalták a Laterna Magica színházat. Tehát voltak szimbolikus események.
Magyarországon nincs ilyen szimbolikus centruma a rendszerváltásnak. A rendszer
felbomlása elkezdődött a nyolcvanas évek elején, de a kilencvenes évek végén se
fejeződött be. Épp a jelképes centrum hiányzik, emiatt nem tud 1989. október
23-a a III. Magyar Köztársaságban a demokrácia és a jogállamiság örökösen
visszatérő s egyben meghatározó erejű kiindulópontja lenni.
Ennek a folyamatnak az eredménye, hogy tizennyolc évig semmit se lehetett tenni
ezekkel az állambiztonsági iratokkal, mert mind az operatív tisztek, de főként a
hálózat feletti informális kategóriák, a társadalmi, operatív és a hivatalos
kapcsolatok benne éltek ebben a folyamatban. Hiszen a hetvenes-nyolcvanas
években a pályájukat kezdő személyekből lett a nagyvállalati vezetők, a
diplomaták és főpapok jelentős része.
1983-ban a Belügyminisztérium III/IV-es csoportfőnöksége kiadott egy
intézkedést, amely azt takarta, hogy a legvidámabb barakkhoz vezető út nem a
társadalom megrendszabályozásán, hanem az informalizmuson keresztül vezet. Több
„tisztségben” ugyanis csak szóban kellett jelentést tenni, és nem maradt nyoma
az együttműködésnek, bár a játszmákból és a műveletekből, illetve az operatív
tisztek dokumentációiból kiderül, hogy mennyien is dolgoztak együtt a pártállami
titkosszolgálati szervezetekkel.
Nyilván a jelenlegi nemzetbiztonsági szervezetek ezért is tartanak vissza
dokumentumokat, azaz nem teszik kutathatóvá az állambiztonsági levéltárban?
Titkosítások léteznek ötven és hetven évre, de mint a jelentésből kitűnik,
száztizenöt évre is.
– A bizottság a munkája során kapott nyilvántartásokat arról, hogy mely
dokumentumokat milyen indokkal tartottak vissza. Az egyik ilyen indoklása a
titkosítás fenntartásának, hogy az abban érintett személyek a továbbszolgálók
köréhez tartoznak, azaz, akik mai is a szervezetnél dolgoznak. Ők 1989. október
23-ig szignáltak egy esküszöveget a Magyar Népköztársaságra, 1989. október
24-25-től aláírták ugyanazt az esküt Magyar Köztársaságra. Ezek az iratok
olyanok, mintha a Svejk ispotályából kórlapokat olvasnánk le a „Szimuláns
disznók szobájában”, ahogy Hasek megörökítette a K. und K. hadsereg történetét.
A nyolcvanas évek valóságának megismerése majdnem hogy a legérdekesebb része a
visszatartott iratoknak. Ezekben gyakran úgynevezett játszmásügyek szerepelnek.
A jelenleg hatályos törvénybe ez azzal az eufemizmussal került be, hogy a
„módszerek” nem megismerhetők. Ezen játszmás ügyek nem „hungaricumok”. A
„módszerek” megismeréséért elég a könyvespolcról leemelni Graham Greene vagy
John Le Carré regényeit.
Nem az a probléma, hogy érintett az elit egy része?
– De, a legnagyobb mértékben!
A szovjet blokk munkamegosztásából adódóan Magyarország pénzt mosott, és az
országon keresztül transzferálták a lopott jószág használatáért járó
ellentételeket, majd azokat mindenféle nyugati bankokban helyezték el, és
ezekkel a pénzekkel soha nem számoltak el. A VSZ és a KGST pénze be van
tagolódva a magyar gazdaságba. Ha ezt elkezdenénk bolygatni, akkor azokat az
embereket ismernék meg a másik oldalukról, akik vezetik az országot, vagy az
egyházat, vagy a diplomáciai kart.
Nem lehet, hogy épp ez az oka, hogy Magyarországon a demokrácia megítélése
nem áll valami fényesen és kritikusak az emberek az elmúlt tizennyolc év
teljesítményével kapcsolatban, mert nem annyira érzik magukénak ezt a rendszert?
– Igen, az a törekvés, hogy állandóan a közéleti hazudozás részesül előnyben
a valóságismerettel szemben, az bizony innét is ered. Nagyon nehéz
visszafordulni a hazugság megszokott útján, különösen ha nincs szembesítés,
konfrontáció, nincs megbízható társadalmi nyilvánossága az ügyeknek. Ez
hitelteleníti a demokráciát. Lassan ott tartunk, ahol az I. Magyar Köztársaság
bukását követően, a Horthy-rendszerben: a demokrácia egyet jelentett
Nagy-Magyarország földrajzi területeinek elvesztésével.
Visszatérve a visszatartott iratokra. A másik részük az úgynevezett
rezidentúrákról szól, amelyek úgy épültek fel, hogy volt egy operatív tiszt vagy
egy általa kinevezet TMB, a rezidens, aki egy csapat, azaz nyolc-tíz ügynök vagy
hálózati személy működése felett diszponált. A nemzetközi irodalom is úgy tartja
számon, hogy a rezidentúrák hírszerzési alapegységek, és külföldön működtetik
őket, miközben Magyarországon számos belföldi rezidentúra volt. Például működött
ilyen az egyházakhoz „telepítve”, az MTA-hoz, a KKI-hoz, létezett tudományos
jellegű, igaz, legkiterjedtebbek a sajtórezidentúrák voltak. Ezek az újságírók
túlélték a rendszerváltást. Voltak, akik zsurnaliszták maradtak, míg mások
különféle szakemberekként jelentek meg a közéletben. Ha bekapcsolja a
televíziót, akkor többüket láthatja, mint akik értékelik a világhelyzetet, vagy
szakértenek valamilyen biztonsági területen. Mások kommunikációs tanácsadók
lettek, vagyonőrök, ezért érthetően le akarják vakartatni a nevüket a
dokumentumokról.
Nyilván általános megdöbbenést jelentene, ha ez kiderülne?
– A szememben nem demokrata az, aki egy nagy lepedőrántással az egészet egy
óra alatt leleplezné, és listázna, mondván: „pusztuljon a férgese”. Ők is
emberek, különböző okoknál fogva kerültek ebbe az ellenszenves szerepbe. De
emberi jogaik nem korlátozhatók. Még akkor sem, ha Magyarországon az elhibázott
joggyakorlat folyvást a tettes védelmére kel.
A jelentésben javaslatot teszünk arra, hogy ezt a helyzetet miként lehetne
humánusan rendezni – például magyar állampolgárságú ügynök esetében három-,
külföldinél ötéves moratóriummal, tanúvédelmi programmal stb. Elfogadom én az
Alkotmányban rögzített nemzetbiztonsági és az ország szuverenitásához fűződő
alapelveket. Legfeljebb más jogtechnikai megoldást javaslok a nemzetbiztonsági
szolgálatok igényének kielégítésére. A ügynök nélkülözhetetlenségének
bizonyítási terhe szálljon át a szolgálatokra! Ha a titkos adat „ügyviteli
értéke” két szintű bíróság előtt bizonyítást nyer, maradjon az adat a
szolgálatoknál. Ha nem, adják át az iratot a levéltárnak. Nem vagyok jós, de
attól tartok, a titkok kártyavára összeomlana a dossziétörvény súlya alatt, s
már parlamenti kihirdetésekor a minősített iratok tömege a harmadára esne össze.
Azt mondta, hogy Magyarországon a hazugság élvez előnyt, de ha nem lesz
katarzis, akkor hogyan lesz fordulat?
– Nincs parancsra katarzis.
Mitől kezd el egy új, fiatal generáció hazugságmentes politikai kultúrát
„megélni”?
– Félrevezető az a közhely, miszerint a fiatalság maga a megtestesült
romlatlanság. 1988-89-ben számos szemináriumi előadást tartottam akkori fideszes
barátaimnak is. Amikor aztán hatalomra kerültek, a társadalom nyakára hozták a
Horthy-korszakot, ha ugyan nem a hungarizmust, követőik pedig a neonácizmust
szabadították rá a köztársaság cigány és zsidó közösségeire.
A megoldás az, hogy egyszer el kell kezdeni őszintén viselkedni. Ha
beleszocializálnak fiatalokat a hazugság rendszerébe vagy belenevelődnek,
nehezen értik meg, hogy van élet azon kívül is. Ez megfordítható; ha egy olyan
szociális rendet tud a demokrácia teremteni maga köré, ahol egyszer csak
latolgatás tárgya lesz, megéri-e a becsületesség, a lelkiismeretesség és a
tisztességes élet is, és ha valaki így tesz, nem gúnyolják ki érte, hogy
„élhetetlen”!, vagy nem nevezik bogarasnak, „megszállott!”-nak, akkor talán
döcögve bár, de elindulhat. Nem öltem volna ennyi időt és energiát a bizottsági
munkába, ha nem bíznék abban, hogy érdemes erre törekedni. Előbb-utóbb foganatja
lesz. Ez nem „a hétköznapok forradalma”, hanem a hétköznapokkal szembeni
ellenforradalom.
2008. 10. 17. (XII/42)
