Amennyiben elfogadják a kódexet, tizenegy éves kodifikációs folyamat végére tesznek pontot, és nagyrészt betöltik azt az űrt, amit a jelenleg hatályos Ptk. sok helyen elavult szabályanyaga képez. Az elfogadásra váró kódex előzményei 1994-be nyúlnak vissza, amikor is több jogász akadémikus jelezte, át kell értékelni a jelenlegi Ptk.-t és a piacgazdaság viszonyaihoz kell azt igazítani. A munkálatok 1998-ban kezdődtek meg a Vékás Lajos egyetemi tanár által vezetett Kodifikációs Bizottság keretein belül. A bizottság 2007-re elkészítette a kódex úgynevezett vitatervezetét, melynek gondozását ekkor törvényjavaslattá történő átfogalmazás céljából átvette az igazságügyi tárca, mivel a bizottság nem nyújthat be törvényjavaslatot. A jogásztársadalom több kiemelkedő tagja tragikus lépésként ítélte meg azt, hogy ettől kezdődően gyakorlatilag nem volt lehetőségük a tervezet érdemi alakítására. Vitányi István, a Fidesz országgyűlési képviselője szerint a tárcánál hibát követtek el, amikor az addig vegytisztán jogi érvekkel megalkotott tervezetet lobbicsoportok érdekei mentén átírták, és ilyen módon a „politika rátenyerelhetett” a javaslat szövegére. Csiha Judit, az Alkotmányügyi, igazságügyi és ügyrendi bizottság MSZP-s elnöke azonban úgy véli, a javaslat tárca által készített szövege minden tekintetben megalapozott, és végig igénybe vették a Kodifikációs Bizottság munkáját konzultációs egyeztetések keretében.
A parlament által jövő heti zárószavazásra bocsátott törvényjavaslatot áttekintve érdekes újítás, hogy kikerültek a javaslatból az egyes jogi személyekre vonatkozó általános szabályok, ellenben az alapítványról meglehetősen hosszú rendelkezéseket találhatunk. Csiha szerint ennek az oka abban rejlik, hogy túlságosan terjedelmes lett volna valamennyi jogi személy részletes szabályozását elhelyezni a kódexben, így inkább ezeket a szabályokat teljesen kihagyták. Ezt a döntést egyébként több jogászprofesszor kifejezetten sérelmezte.
A személyhez fűződő jogok körében megjelent a gyűlöletbeszéd elleni védelem, mely alapján az emberi személyiség valamely lényegi vonása által meghatározott társadalmi csoportra vonatkozó, súlyosan sértő magatartást jogsértőnek nyilvánít majd a törvény, így ezeket szankcionálni lehetne. További érdekesség a sérelemdíjra való jogosultság intézménye, melyet a jelenleg hatályos szöveg csupán egy fél mondatban említ meg. A javaslat alapján azonban a személyhez fűződő jogok megsértése esetén a megsértett személyt sérelemdíj illeti meg, ráadásul ennek megállapításához a jogsértés tényén túl további kár bizonyítása nem szükséges.
Beépítették a javaslat szövegébe a családjogi törvény egészét, kiegészítve hasonló vonatkozású törvények rendelkezéseivel, illetve több újítással. A javaslatnak talán ez a része váltotta ki a legtöbb vitát, ezen belül is a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló szabályanyag. Az élettársi kapcsolatnak ez a bejegyzett formája ugyanis azonos nemű személyek között is létesíthető és tartalmilag sokban hasonlít a házasság intézményéhez. A Fidesz szerint így a házasság intézménye kevesebb támogatást kap, mint korábban, noha azt az Alkotmány is védi. Sérelmezte a nagyobbik ellenzéki párt a házassági hűség elhagyását is, mely korábban lehetővé tette, hogy bontóper esetén a felelősség arra háruljon, aki megszegte a hűséget. Hosszú vita folyt továbbá az azonos neműek örökbefogadási lehetőségéről, ezt végül is elvetették.
Lényegi változáson ment keresztül az egyes szerződésekről szóló rész is. Ennek keretében a korábbi kódexben értelmetlen túlsúllyal szereplő szerződések szabályanyagát lerövidítették, beiktattak viszont más, a gazdasági viszonyoknak jobban megfelelő szerződéstípusokat, mint például a lízing- és a faktoringszerződéseket. Ez utóbbiak egyébként Csiha szerint teljesen új intézmények, és gyakorlati problémákra reagálnak, hiszen jelenleg is több százezer ilyen típusú szerződés van érvényben.
Az öröklési jogról szóló könyv sem maradt érintetlen. Elsősorban az özvegyi jogot érintő változtatásokat eszközöltek benne, melyek célja az, hogy megfelelő módon támogassa azokat az örökösöket, akik ténylegesen is tulajdonossá válnak az öröklés folytán, és akiket az ezzel kapcsolatos terhek érintenek. Az új Ptk.-nak Csiha szerint nincsen javításra szoruló része, álláspontja szerint a legjobb tudásuk alapján a lehető legjobb törvényjavaslatot dolgozták ki. A Fidesz és a kereszténydemokraták szerint azonban a javaslat nem érlelődött még ki eléggé ahhoz, hogy a magánjogi viszonyok szabályanyagaként funkcionálhasson. A kormány kapkodva akarja elfogadtatni presztízsszempontoktól vezérelve ezt a jelentős jogszabályt – mondják. Ezt bizonyítja az is, hogy a korábban tervezett zárószavazás előtti utolsó héten koherencia zavar címén több, mint kétszáz tartalmat módosító indítvány érkezett be. A Fidesz nagyobb figyelmet és több időt szentelne a tökéletesítéséhez. A jövőben felülvizsgálnák a javaslatot, és újra kikérnék a jogtudósok véleményét. Több időt hagynának a hatályba lépésre is, miután a jelenleg javasolt féléves átfutási időt irreálisnak tartják.
Az MSZP álláspontja szerint azonban a törvényjavaslat megérett az elfogadásra. Mivel pedig kormányprogramban kötötték ki, hogy ebben a ciklusban megalkotják az új Ptk.-t, mindenképpen szeretnék megszavazni a jövő héten.
Ptk.-történet
Európában a 19. század volt a magánjogi kodifikáció klasszikus korszaka. Ekkor születtek a legjelentősebb, máig hatással levő magánjogi kódexek. Hazánkban először egy 1848. évi törvénycikk rendelte el polgári törvénykönyv elkészítését, ennek megvalósítását a szabadságharc bukása megakadályozta. A kiegyezés után több tervezet is született, azonban különböző okok miatt egyiket sem fogadta el az Országgyűlés. Végül 1928-ban született meg az addigi legjelentősebb munka Magyarország Magánjogi Törvénykönyvének Törvényjavaslata (Mtj.) néven. Ez soha nem lett törvény, mégis alkalmazták szokásjogi úton. Ilyen előzmények után született meg a jelenleg is hatályos Ptk. pont „egy olyan korban, amely a lehető legszűkebb határok közé szorította vissza a magánjogi vagyoni fogalom természetes társadalmi feltételét, a magántulajdont” – írja Vékás Lajos, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának egyetemi tanára egy tanulmányában.
2009. 09. 18. (XIII/38)
