Az internet társadalmi szerepének növekedését a kétezres évek első dekádjának végén már senkinek nem jut eszébe megkérdőjelezni; kissé ódzkodva és félve, téves és kevésbé téves hiedelmekkel felvértezve menetelünk előre, mi, felhasználók és ők, „térteremtők”, egy olyan úton, amelynek a végéről sem az alkotónak (szolgáltató), sem a használónak (fogyasztó) nincsen halovány elképzelése sem. Nem kérdés már az sem, hogy internetes kampány nélkül percről percre csökkenne a politikai „áru” attraktivitása, mígnem egyszer csak kifakulna a választók gondolati készletéből.
A politikai marketing gondolati öröksége él tovább a netes kampányokban: „az üzenet a termék, a politikus az eladó és a választópolgár a fogyasztó” háromszögben az internet olcsó, jól és hatékonyan működő közvetítőként van jelen, miközben különleges „rejtettséget” nyújt az üzenőnek és az üzenetet fogadónak is (így az áru maga is lehet egy kicsit kevésbé vonzó). Tehát a hadiipar és a kereskedelem után az internetes térfoglalásért folytatott harcba beszállt a politika, követve a trendeket – először üzenőfalként, majd interaktív felületekként (web 2.0) használva a netet.
Mindenki egyért
Amit mindenképpen érdemes leszögezni: az internet nem filozófia, nem hitrendszer, nem teremt vagy von el értéket – az internet pusztán kommunikációs eszköz. Ahogyan és amire használják, az az emberről, a politikusról, a politikáról és a társadalomról rajzol ki szimpatikus vagy szívünknek éppen kevésbé tetsző képet. Ami változást hozhat a társadalmi alrendszerek viszonyában, az állami szervek működésének transzparenciájában, a felelősségi viszonyokban, az egész politika működésében, az a morális kényszer erősödése az állampolgárok oldaláról – ami a net miatt most könnyebb, mint valaha.
Yes, we can!
2010. 02. 12. (XIV/6)
