„Gyurcsány volt az ország legnagyobb provokatőre, de azt mondom, Orbán meg a legnagyobb felbújtója” – összegzi véleményét a magyar politika teljesítményét firtató kérdésre a pozsonyi úti kisboltos. Budapest XIII. kerülete az egyetlen, ahol talpon maradtak a szocialisták: Tóth József, a kerület polgármestere az első fordulóban Angyalföldön biztosan verte fideszes kihívóját, Spaller Endrét. „Mind ugyanazt tudják, élni a nyakunkon, de nem zavar, én nem csinálnám. Ha ők nincsenek, akkor meg csinálná más. Én nem haragszom senkire” – teszi hozzá a kereskedő, s közli, hogy nem megy el voksolni: „ezekre nem adom a szavazatom, így legalább nyugodtan szidhatom őket a következő négy évben”. Az ötvenes éveiben járó kisvállalkozó egyébként szívesen beszél politikáról, leginkább a rendszerváltásról, a taxisblokádról, amikor, úgy emlékszik, még volt tartalma a változtatásvágynak. „Hittünk abban, hogy jön valami jobb, valami új, most már nem hiszem. De nem is várom. A gyerekek fölnőttek, rendesek, dolgoznak. Várom az unokákat” – mondja a közügyeket a családi asztalhoz nem szívesen engedő XIII. kerületi lakos.
Újlipótváros mindig is egy kicsit kilógott a többi kerület közül, egyszerűen más, fejtegeti már az uszodában a hetvenes éveinek második felét taposó nyugdíjas hölgy, aki arcán titokzatos mosollyal elárulja, ő bizony a szocialistákra szavaz, mindig. „Nem azért, mert szeretem őket, dehogy. Pontosan tudom, milyenek. De ilyen Fidesz-félékre sosem voksolnék, nemcsak a kétharmad miatt, hanem mert egyszerűen agresszívak” – magyarázza. A jövőért aggódik, elmeséli, hogy egyik barátnője a Klubrádióban dolgozik, nem tudják, meddig lehet fenntartani az intézményt. „Az igazi baj az lenne, ha már nem lenne semmilyen orgánumunk, nézze, dől a Népszava, vergődik a Népszabi, azt sem tudom, az ATV-vel mi lesz.” A múltra szívesen emlékszik, elfogódottan meséli, hogy a filmes szakmában dolgozott, itt szoktak találkozni a volt kollégákkal a Gogol utcai uszodában. Aczél György nevének említésére egy pillanatra szigorú rendbe igazodnak arcvonásai, megkeményedik az álla, majd dönt, és elkacagja magát: „Tudja mit, Aczél egy despota volt. De az egyik legműveltebb ember, akit valaha ismertem. És a baráti elvtársak mind hozzánk jártak moziba – ez neki köszönhető.” Errefelé mindenki balliberális, kapcsolódik a beszélgetésbe egy idős egyetemi orosztanár. Beleszeretett a 19. századi orosz irodalomba, doktorált is, élt Moszkvában, és hetven elmúlt, mikor otthagyta a katedrát. „Csak a Narancs maradjon meg!” – búcsúzik.
Szanyi, Tibor nélkül
Az első forduló eseményei felkavarták a helyi politikát: a Váci úti Kassák Lajos Gimnázium előtt április 11-én délután fél 5 körül még hosszú sorok kígyóztak a lépcsőkön, aminek az volt az oka, hogy a bejelentett lakóhelyüktől távol, azaz igazolással szavazó választókat idén egy szavazókörbe rendelték: ebben a kerületben a 48. számúba. Az eredmény pedig megingatta a saját teljesítményében korábban kétségek nélkül bízó Szanyi Tibor pozícióit. Az „igazmondás korának eljövetelével” kampányoló országgyűlési képviselő saját bevallása szerint még a kopogtatócédula-gyűjtéskor is úgy érezte, hogy választói nyitottak, érdeklődők, s ha valaki, ő vinni fogja a 19-es választókerületet. Azt, hogy a fideszes Szalay Péter másfél százalékponttal megelőzte, Szanyi a „voksturizmussal” magyarázta, míg napvilágra nem került egy felvétel, melyen éppen ő buzdítja a szocialistákat átszavazásra. A két forduló között új plakátok lepték el Újlipótváros utcáit: a fideszes jelöltek mellett megjelent Orbán Viktor támogató mellképe, a szocialisták mögül eltűnt a szocialista párt – nyilván hátráltatónak ítélt – szimbólumrendszere. Szanyi esetében a keresztnév is.
Határőrködni a Vígszínháznál
2010. 04. 23. (XIV/16)
