Hogy mit tehet a Fidesz az alkotmányozó többség birtokában? Bármit. Az a politikai tömb ugyanis, amelyik a parlamentben ekkora erőfölényre tesz szert, csaknem ötven darab, még a rendszerváltás hajnalán bebetonozott törvényhez nyúlhat hozzá, gyakorlatilag konszenzuskényszer nélkül. (Nem elhanyagolható körülmény, hogy ez a kényszer a Jobbik vonatkozásában sem áll fenn.) Formállogikai megközelítésben: mivel a rendszer úgy lett kitalálva, hogy egy szabad választás után bármely tömörülés megugorhatja a többségi limitet, az ebből következő lehetőségeivel élve nem követ el puccsot a demokrácia ellen az, aki nekilát, mondjuk, az Alkotmány átfaragásának. Nem mindegy persze, hogy melyik területtel kezdi. Mert ha például az állam közjogi berendezkedését kívánná megváltoztatni, ad absurdum parlamentárisból elnökivé, vagy a választójogi törvényt oly módon alakítaná át, hogy saját hatalmát évtizedekre bebetonozza, akkor finoman szólva is visszaélne az ölébe pottyant hatalommal.
Roppant hatalom
Ugyanakkor ha azokkal az akut problémákkal foglalkozik, melyek tekintetében a korábbi kormányok nem tudtak zöld ágra vergődni ellenzékeikkel, a rendszerváltás óta eltelt húsz év viszont indokolttá tette a beavatkozást, tulajdonképpen mindenkinek szívességet tesz vele, és még jól is kommunikálható. A látszatra azonban nem árt ügyelni, hiszen noha a jogszabály-módosításoknak nincs formális akadálya, azok legitimitása csak akkor nem kérdőjelezhető meg a későbbiekben, ha legalább valamilyen viszonylagos konszenzuson nyugszik.
2010. 04. 23. (XIV/16)
