A kormány nyár elején látott neki az elődje által létrehozott közalapítványok és alapítványok átfogó felülvizsgálatának, és a „gyanúsaknál” még soron kívüli ellenőrzést is végzett a Kormányzati Ellenőrzési Hivatalon keresztül. Az eredetileg kitűzött szeptemberi határidő többször módosult, majd karácsony másnapján meg is született az a határozat, amely megszünteti többek között a Gandhi Közalapítványt, a Magyar Mozgókép Közalapítványt, a Magyar Alkotóművészeti Közalapítványt, a Magyar Kultúra Alapítványt, a Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közalapítványt, a Magyarországi Cigányokért Közalapítványt, a Puskás Tivadar Közalapítványt, a Habsburg-kori Kutatások Közalapítványt, a Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítványt, az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítványt, a Hajléktalanokért Közalapítványt, a Határon Túli Magyar Oktatásért Apáczai Közalapítványt, valamint a Magyar Nemzeti Üdülési Közalapítványt. A helyükre január végéig létrehozandó közhasznú szervezetek megalapítását az ágazati minisztériumok intézik nonprofit gazdasági társaságok és központi költségvetési szervek bevonásával.
Gál András Levente a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium államtitkára egy rádióműsorban elmondta, hogy a féléves vizsgálat „nagy alapítványi tartozásokra derített fényt, melyekért az államnak kell helytállnia”. Így aztán a felesleges és pazarló alapítványokat visszabontják, illetve megkísérlik összevonni, hatékonyabban, olcsóbban működtetni. A kormányhatározat kimondja, hogy a megszüntetett alapítványok feladatainak továbbadásával kapcsolatban április végéig egy tanácsadó testületnek kell felállnia, ám – ahogyan minden egyébről az ügyben – erről sincs érdemi információja az érintetteknek.
Az 56-os intézet vezetője szánkózás közben kapott egy telefonhívást, amelyben egyik ismerőse tizenöt éves fáradozásának végéről értesítette. Meglepődve nem volt, de mivel nyár óta zajlott az öt évre visszanyúló átvilágítás, remélte, hogy tájékoztatják a végeredményről. Január elején írásos indoklást és magyarázatot kértek a minisztériumtól, de egyelőre nem kaptak választ, viszont idén már csak korábbi költségvetésük negyven százalékából gazdálkodhattak. Pedig Szőcs Géza államtitkár úr tavaly novemberben – miután eltöltött egy napot az intézetben – úgy értékelte tevékenységüket, mint amely fontos nemzeti értéket képvisel. És ezt állította Sólyom László korábbi államfő is, amikor a köztársasági érdemrend középkeresztjét, illetve a Széchenyi-díjat adta át az intézet igazgatójának.
A Habsburg Intézet vezetője szintén széttárt karral áll az eset előtt, és az indoklás nélküli döntést kifogásolja. Mint Gerő András lapunknak elmondta szakmai teljesítményüket eddig elismerés övezte, és a 2009-es állami számvevőszéki vizsgálat is mindent rendben talált pénzügyeikben. Úgy érzi, hogy szakmai autonómiájuk elvesztése nemcsak munkatársainak, hanem az európaiságba ágyazott magyar történettudománynak is veszteség, és bízik abban, hogy más kezekbe rendelt feladatukat legalább hozzájuk hasonló féltő gonddal kezelik majd.
Miután a Terror Háza Múzeum biztos túlélője a szelekciónak, városi legendák kaptak szárnyra arról, hogy a történettudomány területéről száműzött közalapítványokat Schmidt Máriához tagozná be a Fidesz. Ezt a megoldást Gerő András elfogadhatónak tartja feltéve, hogy a Habsburg Történeti Intézet önálló és szakmailag független egységként üzemelhetne az Andrássy úti múzeumot működtető közalapítványban. „Az egyik legrosszabb megoldás lenne azzal a közalapítvánnyal egyesülni, amelytől éles, módszertani és történelemszemléletbeli különbségek választanak el. Ők úgy gondolják, hogy a jelenkor történetírásának szoros aktuálpolitikai üzenetei és reflexiói kell hogy legyenek, mi azonban ebben abszolúte nem hiszünk” – ezt már Rainer M. János mondta ugyanerre a felvetésre. A Hetek Schmidt Máriát is kereste ez ügyben, az igazgató asszony környezetéből azonban úgy értesültünk, hogy kormányzati tájékoztatás híján ők is információs vákuumba kerültek, híresztelésekkel pedig nem szeretnének foglalkozni.
Az 56-os intézet igazgatója úgy tudja, hogy feloszlatásukat bíróságnak kell jóváhagynia. Ráadásul a törvény úgy fogalmaz, hogy közalapítványt akkor lehet megszüntetni, ha törvényt sért, vagy feladatát már maradéktalanul megvalósította. Vagyis – a történész értelmezésében – betű szerint csak akkor, ha már befejezték a magyar jelenkor történetének kutatását. „Bármelyik fenti állítás is képezi megszüntetésünk alapját, szakmai súlyunk és becsületünk is megkívánja, hogy a történet bíróság elé kerüljön” – mondja Rainer M. ígérve, hogy egy kormányhatározat sem tudja felszámolni azt a történelemszemléletet és küldetéstudatot, amely mindig is jellemezte az intézet kutatóit, és amelynek alapján a jövőben is tevékenykedni kívánnak. Ugyanakkor elismeri, hogy van egy belső logikája és történelmileg kimutatható jelenléte a most zajló folyamatoknak, hiszen minden „centralizáló, hatalmat koncentráló és maximalizáló kormányzat szükségképpen korlátozza az autonóm, félautonóm tudományos műhelyeket, azon a kormányzat-filozófiai alapon, hogy közvetlenül szeretné ellenőrizni a közpénzek felhasználását”.
És erre utal Gerő András is, amikor azt mondja, hogy egy „normális politikai demokráciában, az általunk parlamenti többséghez segített kormány tisztviselőinek igenis van beszámolási kötelezettségük abban a tekintetben, hogy a közpénzek körüli tevékenységükben mit miért csinálnak”. Ennek hiánya és az eljárás részletei a történész professzor szerint diktatórikus, parancsuralmi módszerekre emlékeztető kulturális normákat testesítettek meg. „Érdekes, hogy Magyarországon mindenki, aki hatalomra kerül, egy idő után úgy érzi, hogy az jár neki. Ebből következően arrogáns lesz. Ebbe általában bele szoktak bukni” – összegezte mondandóját Gerő.
2011. 01. 21. (XV/3)
