Krekó Péter szociálpszichológus (képünkön balra), a Political Capital kutatási igazgatója szerint a nyugat- és kelet-európai szélsőjobboldali mozgalmak közötti egyik leglátványosabb különbség az iszlámhoz való viszony. Míg az előbbiek számára a bevándorlókkal együtt Európában az iszlám vált az elsődleges veszélyforrássá (és ezzel párhuzamosan Izrael és a zsidók baráttá), a kelet-európaiak sokkal inkább szimpatizálnak vele, ha másért nem, akkor azért, mert Izrael-ellenességük összeköti őket. A magyar Jobbik (és általában a kelet-európai szélsőjobboldal) egyik sajátossága a párt különféle rétegeiben eltérő módon, de állandóan fellelhető antiszemitizmus és anticionizmus. A párt egyik fontos küzdelmében, a „zsidó világuralom” visszaszorításában pedig partnerek, segítőtársak és pénzügyi támogatók lehetnek az Izrael-ellenes muszlim mozgalmak.
A legelnagyoltabb magyarázatok szerint a norvégiai merényletek egy általános, erősödő szélsőséges tendencia következményei, és Breivik akár egyedül, akár szervezetben követte el tetteit, a magyarázat a növekvő intolerancia és a bevándorlókkal szembeni erősödő attitűdök, amelyek immár a „békés és nyugodt” skandináv országokat is elérték. A Political Capital szerint a helyzet azonban nem ilyen egyszerű, mert bár szélsőségesek mindenhol vannak és a bevándorlás ügye valóban egyre erőteljesebben van jelen az európai országok politikai napirendjén, társadalmi szinten a kutatások az ilyen egyértelműnek látszó ok-okozati kapcsolatokat nem támasztják alá.
Mi a helyzet Norvégiában?
Bár Norvégiában viszonylag magas a bevándorlók teljes népességhez viszonyított aránya – a hivatalos statisztikák szerint némileg meghaladja a 12 százalékot – a migráció nem egyöntetűen iszlám hátterű. A bevándorlás 2010-ben rekordot döntött (ahogyan a kivándorlás is), de ez nem változtatott azon, hogy a legtöbben továbbra is Lengyelországból, valamint Svédországból érkeznek az országba. Az összes bevándorló közel fele ugyanakkor Afrikából, Ázsiából és Dél-Amerikából származik. A muszlimok részaránya a teljes népességben 3 százalék körül volt 2010-ben, ami nemzetközi összehasonlításban nem nevezhető magasnak.
A Political Capital által kifejlesztett DEREX Index adatai alapján a vizsgált 34 ország közül az észak-európai országokban a legalacsonyabb a szélsőjobboldali ideológiák iránti társadalmi igény. Norvégiában a lakosság 9 százaléka jellemezhető erős általános előítéletességgel, a rendszerellenesek aránya csupán 4 százalékos, erős jobboldali értékorientációval 10 százalék jellemezhető, a félelem, bizalmatlanság és pesszimizmus pedig 3 százalékot ért el a legutóbbi, 2009-es adatfelvételek szerint. Könnyen lehet, hogy azóta növekedett az idegenellenesség, mégis megkérdőjelezhető, hogy a merényletek valamiféle általános társadalmi tendencia következményei volnának.
Létezik ugyanakkor egy másik, ennél fontosabb magyarázat is. A híres szélsőjobboldal-kutató, Cas Mudde szerint az észak-európai radikális jobboldali pártok szavazóinak jelentős része önmeghatározásában valóban toleráns, és a muszlim bevándorlók integrálatlan részét éppen azon az alapon bírálja, hogy nem fogadják el ezen országok toleráns értékrendszerét. Ahogy a radikális jobboldali pártok, úgy szavazóik egy része esetében is arról lehet szó, hogy a muszlimellenes álláspontjukat igyekeznek a demokráciára és a tolerancia védelmére hivatkozva a külvilág és a politikai közösség számára is elfogadhatóvá tenni.
Breivik ugyanakkor ebből a szempontból sem tipikus reprezentánsa ennek a politikai „mozgalomnak”, hiszen szélsőséges iszlám- és „multikulti-ellenességére” nem keresett ilyen támogató magyarázatot, és nem a muszlimok asszimilációjáról, hanem az ellenük folytatandó összeurópai háborúról elmélkedett. Nézeteit a mai Norvégiában semmilyen kimutatható társadalmi tendencia nem támasztja alá.
Identitás, keresés
2011. 07. 29. (XV/30)
