A magyar választók többsége azt hiszi, hogy a politika ugyanúgy tudomány, mint az orvoslás vagy a mérnökösködés – tanulni kell, doktorálni is belőle akár, és akkor válhatunk politikussá. Meg van egy másik tulajdonsága is: a „politikusképzőkben” lopni tanítanak. A választó tehát elfordul a politikától, mert hozzáférni úgysem tud, és épp e fölismerésből következően is magát erkölcsileg magasabb rendűnek tartja. Valószínűleg kevesen fogják fel, hogy ezzel a magatartásukkal nem kiemelik magukat valami fertőből, hanem éppen hogy dagonyáznak benne, ezzel is erősítve az ország szellemi-morális züllését, ami közvetlenül vezet az egyéni elszegényedéshez (minden értelemben).
Elveszett az iránytű
A magyar politika sajátja, hogy a művelőinek nincs tartós háttértámogatásuk, nincs erős szövetségük választói csoportokkal. Persze: nincs is kivel szövetséget kötni, hiszen ahhoz olyan csoportok kellenének, amelyeknek a tagság aktív működéséből fakadóan is kialakult értékviláguk van, amelyet érvényesíteni szeretnének.
Magyarország elveszítette a kiinduló koordinátáit, és iránytűnk sincs, mert olyan alapvető kérdésekre nem futja: mit jó, helyes, igazságos és szép cselekedni. Vajon ha a mostani gyakorló országgyűlési képviselőinknek hirtelen föltennénk azt a kérdést, hogy „mondd, te mit képviselsz; mit tekintesz célodnak; mik azok az alapok, amelyekre a mindennapi munkádat építed?”, milyen sokáig kongana a csönd?
Az iránytű hiánya a hit elveszítését is jelenti. Azt, hogy valaki sem a jelenleg hatalmon lévőkben, sem a korábbiakban, sőt még a jövő lehetőségeiben sem bízik már, ami egyébként – csak hogy érintsük a politika gyakorlati részét is – a hatalmon lévők számára rövid távú előnyt jelenthet, hiszen így a bizonytalanok tábora nő, nem az ellenfélé. Hosszú távon azonban ez csak vesztes játszma lehet minden fél számára. Még akkor is, ha az elkeseredett százezrek persze felelősek a saját állapotukért, és rosszul látják, hogy sorsuk alapvető iránya a mindenkori politikai vezetés politikájától, illetve személyi összetételétől függ – nem saját akaratuktól, belső békéjüktől és tenni akarásuktól.
Magyarország rosszkedvű ország lett. A kétharmadra joggal hivatkozók az uralkodó törvényeket és az erkölcsi normákat hagyják figyelmen kívül, sarkukban pedig ott a frusztrált „kötcsei értelmiség”, amely szégyenszemre nem Arisztotelészt vagy éppen Szekfű Gyulát kutatja, hanem számon kéri a miniszterelnöktől az előző kormánnyal (rendszerrel?) szembeni leszámolás eddigi eredménytelenségét. Értékeit vesztett közösségben a pártéletet élő „értelmiség” is államfüggő, vérszomjas, hatalomnyaló. Ám hol értékvesztés van, ott értékvesztés van, nemcsak a kormányoldalon, ellenzékben is – tisztelegjünk ezzel a mondattal a költő előtt. (Aktuálisabb, mint valaha. És nemcsak az Egy mondat, hanem a Puszták népe okán is.)
Elfogadhatatlan koalíció
2011. 08. 12. (XV/32)
