Az ügynökkérdés vitája sem „értelmiségi belügy", hanem a rendszer erkölcsi fundamentumához tartozik, amiről az áldozatok és az árulók megkülönböztetése nem választható le. „Legyen világosság!" - mondta maga a Teremtő is, mielőtt bármit is tett volna a földön, és első rendszeralkotó itteni tetteként elválasztotta a világosságot a sötétségtől. Nálunk viszont úgy próbálnak már két évtizede új rendszert létrehozni, hogy a pártállami diktatúra nélkülözhetetlen eleme, az egykori kiterjedt spiclihálózat a mai napig érintetlen. Árnyéka a társadalmi élet minden területére rávetül. Recsegnek is egyre erősebben a rendszer alapjai! Az ügynökkérdés megoldása elleni gáncsoskodás az egyetlen stratégia, amiben eddig „nemzeti egyetértés" volt a vezető jobb- és baloldali erők között. Mégpedig kezdettől fogva! Abban az önálltatásban él a politikai és gazdasági elit, hogy pusztán államszervezési technikákkal és gazdasági átalakítással előbb-utóbb kiépíthető egy nyugatias, élhető társadalom, növekedő pályára terelhető a gazdaság. Ha azonban átmeneti eredmények elérhetők is (bár egyre kevesebb), azok nem többek egyfajta sufnigenerálnál. Mert a fejlődés motorja nem a struktúrákban, hanem az emberben van! Az olyan emberben, aki otthon érzi magát az őt körülvevő rendszerben, felszabadultan tud tenni benne. De hogyan is lehet akár csak hozzávetőlegesen is azonosulni olyan rendszerrel, amelyikben semmi sem az, aminek látszik? Hogyan lehet áldozatot hozni ott, ahol közmeggyőződés, hogy a lapokat változatlanul a háttérben osztják? Ahol nem tudható, hogy a politikai, gazdasági és más hírnév, az eredmények mögött valódi teljesítmény áll-e, vagy júdáspénz, a korábbi hálózati összeköttetés máig ható gyümölcsei?
Nyomasztó árnyékvilág ez! A feltáratlan ügynökmúlt ködfüggönye egyre vaskosabban ül a társadalmon. Időközben bővült a hálózat: haszonélvezővé váltak az érintetteket tovább rejtegetők is. Ez a pártokon átívelő, politikát, gazdaságot, kultúrát átszövő, idestova huszonkét éve leválthatatlanul regnáló árnyékkormány folyamatosan akadályozza a valódi rendszerváltást. Mérgezi a kapcsolatokat, öli a társadalmi szolidaritást. Őrzi privilégiumait, elgáncsolja a „beilleszthetetlennek" bizonyulókat, gátolja a szorgalom- és teljesítményelvű érvényesülési modell meghonosodását. Aláássa a demokrácia és a piacgazdaság hitelét. Rombolja a társadalom szolgálatára hivatott intézmények tekintélyét, mert azokból nem a szabadság vonzása, hanem taszító hálózati szellemiség árad. Hálózati magatartásminta fertőzi a rendszert: virul az árulás, bomlasztás, zsarolás, lejáratás, „kinyírás", a törvényfölöttiség tudata bátorította gátlástalan zsákmányszerzés tradíciója.
Az emberi jogok megcsúfolása, mikor „személyiségvédelem" címén az egykori besúgókat védik az áldozatokkal szemben. Ehhez képest álvita az is, hogy az adatvédelmi biztosi intézmény miként alakult át. Az információs jogok őre a korábbi, függetlenebb struktúrában is tüntetően bezúzta az ügynöklistákat! Szabadságunk e tekintetben nem struktúrákon, nem újabb bizottságok létrehozásán, hanem a politikai akaraton múlik. Lesz-e valaha is elég mersz a többségben a fák gyökereire vetni a fejszét?
2012. 03. 23. (XVI/12)
