A híres inkvizítor, Loyola Ignác nevét viselő kávézóban az Egyházfórum Alapítvány Kuratóriuma adta át – immár másodszor – a Fidentia pro ecclesia (Bátorság az egyházért) emlékérmét két olyan személynek, akik „áldozatkész, alapvető, hiánypótló és színvonalas” egyháztörténeti kutatómunkát végeztek. Tímár Ágnes ciszterci nővér, és Szabó Gyula katolikus plébános – ahogyan az őket felkonferáló Ungváry Krisztián történész fogalmazott – már részesültek a „nyolcadik szentség, a börtön szentségéből”, majd onnan szabadulva arra tették fel az életüket, hogy feltárják az „átkos” évek szennyesét az utókor számára.
„A díjazottak tevékenységükkel egyházukat segítik abban, hogy szembenézhessen közelmúltjával, és így olyan minőségű önismerettel és önértelmezéssel rendelkezhessen, melyre az egyház megújulása építhető” – mondta el köszöntőjében Wildmann János teológus, a díj alapítója, aki kénytelen volt az eseménytől ígérete ellenére távolmaradó Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát urat is kimenteni a közel negyvenfős hallgatóság előtt. Pedig a főáramú katolikus vezetés kvázi belső ellenzékeként is aposztrofálható liberális értelmiségi kör (köztük több olyan, volt SZDSZ-essel, mint például Mécs Imre, Dornbach Alajos, Lotz Károly) kíváncsi lett volna, hogy mi történt a 2006–2010 között a főapát úr vezetésével működő Lénárd Ödön Alapítvánnyal. A püspöki kar szándékai szerint e szervezet lett volna hivatott ugyanis a múltfeltárás kínos kénytelenségét végrehajtani, ám az erre szánt évi 100 ezer forint és az egyház részéről tapasztalható együttműködés teljes hiánya elkedvetlenítette Várszegit. Utódjáról e poszton, a püspöki kar belső viszonyait ismerő forrásaink csak annyit mondtak: Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyéspüspöktől nem várható, hogy öngólt rúgjon magának és „klubtársainak”.
„Az elmúlt 22 év elpazarolt idő volt, és oka van, hogy a történelmi egyházak nem támogatták az iratnyilvánosságot. Azok alapján, amit a levéltárakban találtunk, az érintett egyházi vezetőknek vissza kellene vonulniuk, és bűnbánatot kellene tartaniuk” – mondta el a díjátadó ünnepséget követő kerekasztal-beszélgetésen az emlékplakett egyik új tulajdonosa, Szabó Gyula, aki Tímár Ágnessel és a legtovább börtönben tartott (2003-ban elhunyt) Lénárd Ödön piarista szerzetessel 2006-ban publikálta sokéves kutatási eredményeit az Utak és útvesztők című könyvben. A plébános és a ciszterci nővér is hiányolja a történelmi egyházak összefogását a kollaboráció dokumentálásában, de ilyenről csak Erdélyben hallottak – igaz a katolikusok abból is kitolattak. Szkeptikus prognózisuk szerint ahhoz, hogy kellő objektivitással lehessen beszélni az ügynökmúltról, az érintetteknek előbb el kell hunyniuk (persze természetes halállal).
A kerekasztal résztvevői evidenciaként kezelik, hogy Róma 1964-ben eladta Kádáréknak a magyar katolikus egyházat, és innentől kezdve máris érthetővé válik, hogy miért is működött a besúgóhálózat a feje búbjától a lába ujjáig kiszámítható precizitással: az egyházi hierarchia belső természetéből következett az engedelmesség. A plébános szerint a „jók” maradtak kisebbségben, hiszen az ügynöknek beszervezett egyházi személyek 8 százalékához jön még legalább ennyi úgynevezett társadalmi kapcsolat, a békepapok 50 százaléka, a morálteológusok 100 százaléka és más egyebek mellett csaknem minden püspök.
Erről jut eszébe Ungváry Krisztiánnak egyik esete azzal az egyházi vonalon mozgó hírszerző tiszttel, akinek a páncélszekrényében csuha és Biblia volt, hogy feltűnés nélkül tudjon mozogni a „terepen”. A történész mondja el azt is, hogy a szovjet blokk többi országában nem volt keményebb egyházpolitika, mint a legvidámabb barakkban idehaza. Az NDK-ban és Csehszlovákiában például egy katolikus püspököt sem tudott beszervezni az elhárítás. Annak ellenére, hogy a Vatikán alkuja a kommunistákkal Magyarországon egyháztörténeti katasztrófát idézett elő, Ungváry kifejezetten hiányolja Róma szembenézését elhibázott kelet-politikájával.
Szabó Gyula plébános a vita végére hagyta a feketelevest: a rendszerváltás hajnalán bemutatott iratmegsemmisítés figyelemelterelési akció volt szerinte, az anyagok továbbra is megvannak, csak éppen a kutatók számára nem hozzáférhetők. „Ami izgalmas, a lényeg, nem kutatható” – összegzi tapasztalatait, és kiemeli, hogy a legnagyobb károkat okozók a mai napig magas beosztásban vannak. A Fidesz által életben hagyott 2003-as ügynöktörvény alapján pedig lehetetlen néven nevezni a vétkeseket.
Bátrak
2012. 11. 23. (XVI/47)
