Az ítélet „kilyukasztotta” az egyházakról szóló törvényt, így az ma nem tartalmaz szabályozást arról, hogy mely állami szerv és milyen eljárásban dönthet az egyházként való nyilvántartásba vételről. Mint ismeretes, az új egyházügyi törvény egy váratlan, az egyházakkal sem egyeztetett húzással a bíróságoktól az Országgyűlés hatáskörébe helyezte át az egyházak bejegyzését. Az Alkotmánybíróság eddig már háromszor elkaszálta az új szabályozást. Kétszer az egyháztörvény rendelkezéseit, egyszer pedig az Alaptörvényhez kapcsolt, a parlamenti „főkegyúri jognak” megágyazó felhatalmazást minősítette alkotmányellenesnek.
A parlamenti folyamatok nem arra utalnak, hogy az egyházi témakör ötletgazdái elgondolkodnának az eddigi elmarasztalások hatásán. A széles körű tiltakozással járó legutóbbi alaptörvénymódosítás során ugyanis végső fegyverként magába az Alaptörvénybe iktatták az egyházak elismerésére irányuló parlamenti hatáskört is, ekként igyekezve kizárni annak újabb alkotmánybírósági kontrollját.
Eme „jogtechnikai megoldástól” persze még nem válik alkotmányossá a parlament egyházügyi jogalkalmazó hatásköre. Az Alkotmánybíróság ugyanis egyértelművé tette, hogy az egyházi elismerésre irányuló parlamenti döntéshozatal nem minősül a tisztességes eljárás követelményeinek megfelelő, jogi garanciákhoz kötött, pártatlan eljárásnak, hanem az egy többségi elven alapuló, politikai szempontokat is érvényesítő, politikai eljárás. Ez pedig ellentétes az állam és az egyházak különvált működését rögzítő alaptörvényi rendelkezéssel és a jogbiztonság követelményével is. Mivel ez az alkotmánybírósági döntés már az új alaptörvény mércéjét alkalmazta, a precedens jellege elvitathatatlan, így az alkotmányellenesség feloldásának mikéntje a kétharmados többséget színvallásra készteti arról, hogyan viszonyul saját alaptörvényéhez.
Egy vallási közösség részére az egyházi jogállás – a vele járó sajátos autonómia, missziós jogosultságok és társadalmi legitimációs tényező miatt – olyan lényeges jogosultság, ami szorosan összefügg a vallásszabadsággal. Azzal, hogy az egyházi jogállás elnyerését a rá vonatkozó jogosultság helyett a mindenkori parlamenti kétharmad kedvétől függő adománnyá fokozták le, a vonatkozó magyar közjog fejlődését a hűbérúri viszonyokra emlékeztető keretek közé vetették vissza. Még a Ferenc József császár által szentesített 1895. évi XLIII. törvénycikk is jobban bánt az elismert vallásfelekezetté alakulni kívánó közösségekkel, hiszen az addigi országgyűlési befogadás (az ún. bevetté nyilvánítás) mellett további lehetőségként legalább megnyitotta nekik a közigazgatási úton történő elismerés módját. Pedig még az a mainál e tekintetben liberálisabb szabályozás is olyan önkényt tett lehetővé a kormányfüggő (miniszteriális) eljárási mechanizmusával és kétértelmű bejegyzési feltételeivel, hogy sem a Horthy-rezsimben, sem pedig Rákosi vagy Kádár alatt nem változtatták meg, annyira jól kiszolgálta a hatalmon lévők kényét-kedvét. Ezért volt igazi rendszerváltoztató megoldás, amikor az 1990-es vallásügyi törvény a független és pártatlan bíróságokra ruházta az egyházak bejegyzését. Innét történt most a jogfejlődéshez méltatlan, többszörös visszahanyatlás. Balogh Elemér és Lévay Miklós alkotmánybírók találóan mutatnak rá az ítélethez fűzött párhuzamos indoklásukban, hogy a parlamenti elbírálás „visszalépést jelent történeti alkotmányunk fejlődéstörténetében: a jogfejlődés lényegi eleme ugyanis mindenkor a jogkiterjesztés volt, nem pedig az alkotmányosan megszerzett jogok elvétele”.
Bár a megoldás mikéntjéről majd csak akkor kapható konkrét kép, ha előterjesztik az egyházi törvény módosítását, a jelek a parlamenti mindenhatóság fenntartása iránti eltökéltségről árulkodnak. Az említett alaptörvényi beiktatáson kívül erre utal az is, ahogyan azt az alkotmányellenes helyzetet akarják kezelni, amit a parlamenti döntéssel szembeni jogorvoslat hiánya jelent. Ezt most úgy próbálják orvosolni, hogy az Alaptörvénybe foglalták: az Alkotmánybírósághoz intézett alkotmányjogi panasznak van helye „az egyházak elismerésére vonatkozó sarkalatos törvényi rendelkezésekkel szemben”. Az alkotmánybírósági törvény minap beterjesztett módosítása is erre mutat. Szájer József egy nemrég rendezett washingtoni politikai fórumon többek között ezzel a homályos szövegezésű „vívmánnyal” próbálta leszerelni a vonatkozó nemzetközi kritikákat. Csakhogy az alkotmányjogi panasz még normál esetben sem megfelelő jogorvoslat, mivel az Alkotmánybíróság, mint elsősorban normakontrollra szakosodott testület eljárása a természetéből adódóan nélkülözi a polgári eljárásjogi garanciákat (ügyféli jogosítványokat, teljes körű bizonyítást). De továbbra is parlamenti hatáskört tételezve már csak azért sem megoldás az alkotmányjogi panasz, mert azt pont az egyházi elismerést megtagadó országgyűlési aktussal szemben nem lehetne alkalmazni. Az elutasítás ugyanis értelemszerűen nem „törvényi rendelkezéssel”, hanem normának nem minősülő egyedi határozattal történik, ami ellen viszont nincs jogorvoslat. Ez a visszásság (ami az amerikai szakértők figyelmét sem kerülte el) arra az abszurditásra vezetne, hogy csak a pozitív döntéssel, az egyházként való elismeréssel szemben lehetne „jogorvoslattal” élni (mivel csak az zajlik törvény útján, az egyházi törvény mellékletének módosításával), az elutasítás ellen viszont továbbra sem.
Úgy tűnik, hogy az illetékesek újra belebonyolódnak a saját cseleikbe. A parlamenti elismerési hatáskör szalonképessé tételére irányuló erőfeszítések zsákutcába vezetnek. Nem lehet a tüzet vízzel elegyíteni, pártos szerkezetbe beleépíteni a pártatlan eljárás garanciáit. Ideje lenne visszatérni a bírósági hatáskörhöz, miként azt a KDNP is fenntartani kívánta eredetileg!
2013. 04. 04. (XVII/14)
