Az első világháborút követő Magyarországon csak olyan programmal lehetett választást nyerni, amelyben kitüntetett szerep jutott a trianoni sérelmek orvoslásának és a zsidókérdés megoldásának. Gömbös Gyula (1932–36) Őrségváltás elnevezésű, és a politikai, gazdasági és kulturális elit zsidótlanítását célzó programja olyan fiatalembereket emelt pozícióba, akik a későbbiekben kritikátlan kiszolgálóivá váltak a „végső megoldásnak”. Mégis Darányi Kálmán 1938. március 4-én elmondott beszéde volt az első olyan hivatalos kormányfői expozé, amely egyértelműen kijelentette, hogy rövid időn belül meg kell oldani a zsidókérdést. Ne felejtsük el, hogy ekkor még ki sem tört a világháború!
A magyar hatóságok azon szándéka, hogy a zsidóságtól minél nagyobb létszámban megszabadítsák az országot, már az elcsatolt területek visszaszerzése során megnyilvánult. Felvidék, Észak-Erdély, Kárpátalja visszacsatolása során az őslakosok mellett magyarok, ruszinok, zsidók és romák is gyarapítják az ország lakosságát. Sőt a háború kitörésekor, ’39 szeptemberében hazánk 150 ezer lengyel menekültet fogad be. Az egyre zavarosabb helyzet felerősítette a már korábban létrejött Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH) tevékenységét, és emellett a Külügyminisztérium egyik osztályvezetője (az idősebb Antall József) menekültügyi irodát is felállít a lengyelek számára.
Mielőtt 1941. július 22-én Németország megtámadja a Szovjetuniót, Hitler kiadja az utasítást a zsidókérdés végső megoldására. A szovjet front mögött négy Einsatzgruppe egység mozog, akiknek az a feladata, hogy a partizántevékenység felszámolásának álcája alatt összefogdossák és likvidálják a zsidókat, a cigányokat és a kommunistákat. A tevékenységükről készült jelentésekből kiderül, hogy 4-5 kivégzett banditára általában több száz zsidó áldozat jut. Nők és gyerekek is.
2014. 01. 24. (XVIII/4)
