A rendszerváltáskor a két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió helyébe regionális nagyhatalmak léptek. Európában – ahonnét az amerikaiak lassan „kivonultak” – Németország, Franciaország, Anglia és Olaszország versengése közepette Oroszország kereste a helyét. Az orosz politikai gondolkozást legalább négy „áramlat” határozza meg: a nyugatosok, a szlavofilek (azaz nacionalisták), az eurázsiaiak, valamint a posztszovjet ideológiát vallók. Krausz Tamás történész, Oroszország-szakértő elmondása szerint Borisz Jelcin bukásával egyre jelentéktelenebb erővé váltak az úgynevezett nyugatos liberálisok. A szlavofileket lehet a magyar közgondolkozásban a mérsékelt jobboldali ideológiához hasonlítani, annyi eltéréssel, hogy az ortodox egyházat tekintik vallási igazodási pontnak. Oroszország geopolitikai helyzetéről az eurázsiaiak gondolkodnak úgy, hogy a Nyugat zsigeri orosz-ellenségessége miatt Kínával szövetkezve Európával szemben kell az orosz birodalmat felépíteni. E gondolkozást vallók meggyőződése, hogy Európa az oroszokat le akarja „törni”, ezért egy nagy birodalom létrehozásával lehet ellensúlyozni a nyugati szándékokat.
„Putyin nem túl ideologikus, inkább pragmatikus politikus; a különféle áramlatok között úgy mozog, azoknak érvrendszerét úgy és akkor alkalmazza, ahogy a hatalmi érdekei megkívánják. Ha meg kell határozni, leginkább szlavofilnek, azaz nacionalistának lehet tekinteni” – magyarázta lapunknak Krausz Tamás.
Egyébként geopolitikai tárgyú tanulmányok sora szól arról, hogy Oroszország és az unió kapcsolata a kezdeti európaizációt követően miként vált hűvössé, és olykor ellenségessé, miközben több ország, így Németország és Franciaország is óriási léptékű üzleteket kötött Moszkvával. Elemzők az eddigi (az ukrán konfliktust megelőző) orosz–uniós viszonyokat neorealista, érdekalapú jelzőkkel illetik.
2014. 03. 07. (XVIII/10)
