Tízezer helyben maximalizálták volna az állami férőhelyeket, és fizetős irányba tolta volna el a felsőoktatást két évvel ezelőtt a kormány, de a „forradalmi” hallgatói tiltakozások hatására elállt ettől, és úgy tűnik, a szándék idén sem realizálódik. Idén ugyanis 106 ezer jelentkezőből 74 ezret vettek föl, közülük 57 ezer főt államilag finanszírozott, tehát ingyenes képzésre, míg tavaly tízezerrel kevesebb jelentkezőből hasonló számban kerültek be a felsőoktatásba a diákok: 2013-ban közel 73 ezer felvettből 58 ezren kaptak állami ösztöndíjat. Alap- és osztatlan képzésre idén 53 500-an, tavaly 54 600-an kerültek be. Bár a 2011-es felvételi adatokhoz képest nagy a visszaesés, 2012 óta stagnál a helyzet, kérdés, hogy a kormány és a hallgatók közti meccs a fizetős felsőoktatásról és az államilag meghatározott keretszámokról a jövőben miként alakul.
Szabó Andrea ifjúságszociológus szerint mindössze arról van szó, hogy a parlamenti választásokra való tekintettel a kormány nem nagyon piszkálta a felsőoktatás puskaporos hordóját, de szerinte ez az utolsó békeév. Az új nyitány kezdetét fémjelzi a kancelláriarendszer szeptemberi bevezetése, a Klinghammer István helyébe lépő új szakállamtitkár, Palkovics László több megnyilatkozása is, többek közt az úgynevezett bolognai rendszer helyett az osztatlan képzés visszaállításáról, az alapszakok, intézmények számának csökkentéséről és a duális (párhuzamos vállalati képzéssel egybekötött) felsőoktatás kiterjesztéséről. A kutató szerint minden jel arra mutat, hogy a kormány már a következő tanévben végigviszi a régóta rebesgetett „reformok” bevezetését, aminek lényege a felsőoktatás kapacitásszűkítése és irányváltása a kádári szűk elitképzés felé, amikor az érettségizők legfeljebb tizede szerzett diplomát. Ez az arány – minden eddigi expanzió ellenére – ma is csak 20 százalék, szemben a 35-40 százalékos uniós iránycéllal, amiben közrejátszik a „forever young” effektus is, azaz az elhúzódó diákévek, melyek alatt a hallgatók fele lemorzsolódik.
A szociológus utalt rá, hogy a mobilitási lehetőségek ma sem túl fényesek: a társadalmi rosta már az alsó, majd a középfokú oktatásban lezajlik, a felsőoktatásba pedig a többszörösen szelektált diákok kerülnek be. A kiválasztódás alapja az iskolák nagy színvonalkülönbsége és a társadalmi kasztok iskolák szerinti rendeződése: a PISA-felmérések szerint a magyar közoktatásban a teljesítménykülönbség az iskolák közt óriási, 70 százalékos, míg az iskolákon belül legfeljebb 20-30 százalékos – a skandináv országokban ennek pont a fordítottja jellemző. Magyarán az általános iskolában, de legkésőbb a középiskolában eldőlhet, hogy valaki – társadalmi értelemben – felfelé menő „liftbe” tudott-e beszállni, vagy bizonyos értelemben megismétli szülei életét.
A bolognai rendszer lényege épp az, hogy sokan, a korosztály 40-50 százaléka bejut az alapképzésbe, az elitképzést pedig eltolták a mesterképzésbe, ahová csak az alapképzést elvégzők tehetségesebb egyharmada jut be, a doktori képzésbe meg néhány százalékuk. Csakhogy nálunk a szakok szerinti kasztosodás is erős, kialakultak zárt elitszakok, amelyek az elsőgenerációs értelmiségi fiatalok számára lényegében elérhetetlennek bizonyulnak – például az orvosi, gazdasági és jogi képzések –, míg más szakok, különösen a vidéki, mezőgazdasági vagy egészségügyi főiskolai végzettséget nyújtó képzések, bizonyos műszaki területek, valamint a pedagógusképzés váltak leginkább a társadalmi mobilitás csatornájává. „Tavalyi országos kutatásunk egyetemistái között 1,5 százalék volt az alapfokú végzettségű szülőkkel rendelkezők aránya, akik mind alacsony presztízsű képzésekre jártak” – tette hozzá Szabó Andrea.
Az egyetemistakutatások alapján a többgenerációs értelmiségi elit elsősorban az állami és egyházi egyetemeken „termeli újra magát”. A legjobb egyetemekre, a legnépszerűbb szakokra mennek a legjobb diákok, míg a vidéki főiskolák gyűjtőhelyei az elsőgenerációs, szerényebb hátterű, vidéki fiataloknak, így ezeknek az intézményeknek a leépítése, esetleg megszüntetése egyértelműen a szűk elit reprodukciójának irányába hat. Bár az intézményi struktúra átalakítása követhetetlen, hiszen szakmai körökben sem értik, hogy – legújabb hírek szerint is – miért pont a nemzetközi hírű, nagy múltú Budapesti Corvinus Egyetemre vár biztos bezárás: úgy tudni, teljesen szétverik, egyes karait más agráregyetemekhez, míg a társadalomtudományi karát a Nemzeti Közszolgálati Egyetemhez fogják csatolni.
Amúgy a felsőoktatás hatékonyságáról, a diplomák piaci igényekhez illesztéséről, az állami beavatkozás mértékéről nem csak nálunk folyik a vita. A fejlett országok felsőoktatása jobbára vagy az angolszász (fizetős), vagy az európai (államilag is dotált) modellt követi. Némi leegyszerűsítéssel az USA-ban és Angliában a felsőoktatási rendszer alapja a magas tandíj (Amerikában ez legminimálisabb esetben is évi 20-25 ezer dollár), azon az elven, hogy a felnőtt korú ifjak képesek eldönteni, hogy milyen diplomába éri meg nekik időt, pénzt befektetni. Az individualista, az egyéni boldogulás szempontjából közelítő, fizetős modellben a képzési struktúra jobban illeszkedik a piachoz, ámde a tandíjrendszer alapját jelentő magas diákhitel-tartozások pénzügyi bombaként ketyegnek, össztársadalmi szinten is jelentős hitelarányt képezve.
A Time magazin már tematikusan foglalkozik azzal, hogy Amerikában komoly gazdasági kérdéseket vet fel a diákhitelezés. A tandíjak emelkedésével ugyanis egyre több diák kényszerül eladósodni a diploma megszerzése érdekében. A diákhitel a 35 évnél fiatalabb népesség összes adósságának a 40 százalékát teszi ki. Nem csoda, hogy egyre később alapítanak családot, hiszen sokszor lakáshitelt sem kapnak a felhalmozott adósságok miatt. A törlesztőrészletek többnyire egy átlagos havi fizetés 5-10 százalékát teszik ki, de a hitelre épülő amerikai életstílusban ez is óriási terhet jelent, statisztikák szerint minden ötödik diák képtelen törleszteni, míg mások úgy spórolnak, hogy például nem fizetnek társadalombiztosítást. Az összes felvett hitel ezermilliárd dollárra rúg, az ország tele van eladósodott diplomással, elhelyezkedni egyre nehezebb. Ez is egy spirál: a biztos egzisztencia és vágyott jólét garanciáját a diplomaszerzésben látják a fiatalok, e célból rendkívül eladósodnak, miközben régóta komoly hiány van szakmunkásokból. Úgy tűnik, a fizetős modell ott is diplomás-túltermeléshez vezet, és felmerül a kérdés: vajon érvénybe lép-e a felsőoktatási „iparágban” a piaci önszabályozás, illetve mi az egyetemi képzés célja: a közjó, a közérdek vagy az egyéni érvényesülés?
Az európai felsőoktatási modell ezzel szemben egy államilag többé-kevésbé irányított, piaci igényekhez hangolt és dotált rendszer, ingyenes vagy alacsony tandíjú képzésekkel, amely szintén a képzési struktúra ésszerűsítésének módjait keresi. Magyarországon eléggé öszvér modell van, állami beavatkozással, finanszírozással valamint fizetős képzésekkel együtt, miközben még az állami ösztöndíjasok családjának is komoly anyagi tehertételt jelent a diplomaszerzés. Nálunk hiányzik a fizetőképes kereslet, és a hitelfelvétel sem vonzza az embereket: tavaly a 73 ezer új hallgatóból 15 ezren voltak önköltségesek, de csak 3200-an igényeltek Diákhitel 2-t és 2000-en Diákhitel 1-et, közülük 200-an vették fel mindkettőt. „A felsőoktatás a mobilitás kapujának számító felsőfokú szakképzésektől a doktori iskolákig egy sokszínű rendszer, ami beruházást igényel. Számos jel mutat arra, hogy a kormány elsősorban az állami szférában szükséges diplomások képzését finanszírozná, a többi képzést meg a sorsára hagyná, esetleg tervutasításos rendszerben működtetné, de ez nem megy: látszik például, hogy az állam sehogy sem tudja lebeszélni a gazdasági vagy jogi pályáról a fiatalokat” – jegyezte meg Szabó Andrea. A duális, valamint az osztatlan képzés számos szak esetében járható út, de nem univerzális modell. A piac elvárásait évekre előre „belőni”, és az ennek megfelelő képzéseket kialakítani – amihez eleve 5-10 év kell – kevés szakterületen lehet. Abban mindenki egyetért, hogy racionalizálni kellene a túlburjánzott felsőoktatási rendszert, és látni, hogy többféle megközelítés működik egyszerre, komoly érdektagoltság közepette. Kérdés, hogy mennyire fog dominálni az átalakításban a hatalmi szó.
Felvételi számokban
2014. 08. 01. (XVIII/31)
