Tíz éve vagyunk az Európai Unió tagjai, ennyi idő után már készíthetünk mérleget. Reális, ha azt mondjuk, hogy az unióban a gazdag országok hasznot húznak a később csatlakozott, szegényebb tagállamokból?
– Azt mondanám, hogy az unió alapvetően a gazdagokat segíti, de nem kizárt, hogy egy szegény ország is sikeressé váljon, csak ehhez extra ügyesnek kell lennie. Láttuk, hogy a spanyolok és az írek is képesek voltak egy bizonyos szintig felzárkózni. Összességében azonban a szegényebb államokra az a jellemző, hogy gyenge elitjük és gyenge szakpolitikai infrastruktúrájuk miatt nincs megfelelő stratégiájuk, sem megfelelő gazdasági struktúrájuk a tartós sikerhez. Nem véletlen, hogy az unió tíz leggazdagabb és tíz legszegényebb régiója közötti különbség folyamatosan nő.
Arról van szó, hogy az unió bővítését eredetileg nemes célokért indították el, csak menet közben félrecsúszott, vagy egyfajta átverés az egész?
– Amikor ezt a konstrukciót kitalálták az ötvenes években, hat hasonlóan fejlett ország volt a tagja, és csupán egyetlen régió, Dél-Olaszország számított szegénynek. Egészen a hetvenes évekig nem jött be szegényebb ország. 1973-ban csatlakozott a kicsi, négymilliós Írország, ahol jelentős volt a szegénység, de belépett a gazdag Egyesült Királyság és a szintén gazdag Dánia is. A nyolcvanas évek elejéig tehát homogén volt az unió, fejlett, gazdag országok alkották. Rájuk pozitívan hatott a piaci logika, hiszen tényleg hasznos, ha nagyobb verseny alakul ki. Ha Ben Johnson versenyez Carl Lewisszal, az mindkét félből még jobb eredményt hoz ki. De ha a nagymamámnak kell versenyeznie Johnsonnal és Lewisszal, az egy egészen más helyzet: az unióban a nyolcvanas évektől kezdődött a déli bővítés, a keleti bővítés, ám ezzel együtt nagyjából változatlanul hagyták a szabályokat. Behoztak némi felzárkóztatási támogatást, kohéziót, a szívbeteg nagymamám kap valamennyi kedvezményt, de alapvetően az egész európai konstrukció az erős tagállamok érdekei alapján működik.
Ezek szerint inkább átverés az unió? A gazdagok meghívták a szegényebbeket, és szépen lehúzzák őket az olcsó munkaerő és az új piacok révén?
– Nagyon sok függ attól, hogy a felzárkóztatási támogatásban részesült tagállamok milyen stratégiát követnek, hogyan használják fel a számukra megítélt pénzeket. Nagyon sok minden múlik azon, hogy az adott országban milyen szinten van az oktatás, a közösségi közlekedés, az önkormányzatiság, a korrupcióellenes küzdelem, a szociálpolitika. Ezek alapvetően tagállami kompetenciák. Ha jól működnek, akkor magasabb lesz a képzettség, nő a termelékenység, vagyis az adott ország felzárkózhat és sikeresebb lesz. Ez egyben azt is jelenti, hogy a felzárkózás sikere nem az unión, hanem az adott tagállamon múlik. Attól függ, hogyan működteti ezeket az alrendszereket, mert ezekbe az unió nem szól bele. Persze közben a társadalmak felé azt kommunikálja, hogy ezekben az ügyekben is van kompetenciája, ez azonban hazugság.
Mire gondol?
– Például arra, hogy szociális Európáról beszélnek, noha az egyszerűen nem létezik. Szociális Európáról legfeljebb Skandináviában és néhány nyugat-európai országban beszélhetünk, ám sem keleten, sem délen nem volt és nincs szociális Európa.
Ha a felzárkózás jórészt az új tagállamokon múlt, és azt is látjuk, hogy ez többnyire nem sikerült, vagy legalábbis elmaradt a várakozásoktól, akkor az a kérdés, hogy hol hibáztak ezek az országok?
– Abban hibáztak, hogy automatikusnak gondolták, hogy bekapcsolódva a piaci mechanizmusokba fel is zárkóznak. Ám nem tettek meg mindent annak érdekében, hogy versenyképessé váljanak.
Ön szerint mi történt volna, ha Magyarország nem lépett volna be az unióba?
– A kimaradás sem igazán alternatíva, hiszen valószínűleg a szabad kereskedelem akkor is fennállna, a tőke akkor is szabadon áramlana, az euró mint monetáris horgony akkor is ott lenne, legfeljebb nem bevezetni készülnénk az eurót, hanem hozzá kötnénk a valutánkat. Tehát a dolgok egyik aspektusa hasonló volna, viszont kimaradna egy sor olyan tényező, amit a polgárok szeretnek: a határok nélküliség, a szabad utazás, a szabad munkavállalás. Nézzük meg például Szerbiát: látható, hogy a globalizáció körülményei között az ilyen kis országok nem igazán képesek a globalizációtól teljesen elzárkózva, önállóan fejlődni, ez szinte lehetetlen.
Összességében mondhatjuk azt, hogy a fejlett országoknak megéri az unió, mert befizetik a GDP-jük 1 százalékát a szegényebbek felzárkóztatására, miközben a szegényebb országokban nyert piacokkal és az ottani olcsó munkaerővel előállítják a GDP-jük 5-10-20 százalékát? Vagyis a gazdagok nagyot nyernek a szegényebbeken, ugyanakkor, ha a szegényebb államok ügyesek, a kohéziós pénzekkel mégiscsak jobban járnak, mintha kimaradtak volna az unióból?
– Ez abszolút jó összefoglalás.
Akkor most nézzük az egész Európai Uniót. Miért mondják rá, hogy beteg? Miért nem képes az Európai Egyesült Államok arra, amire az Amerikai Egyesült Államok?
– Leginkább azért, mert nincsen Európai Egyesült Államok. Amikor az euroszkeptikusok azt állítják, hogy mindent Brüsszel határoz meg, akkor elképesztő tévedésben vannak: egyáltalán nincs központosítás. Az unió tagállami érdekek mentén működik. És éppen ezért nem is állítanám, hogy az Európai Unió beteg. Nem az EU van bajban, hanem bizonyos tagállamai. Bajban vannak a déli és a kelet-európai tagállamok, bajban van az Egyesült Királyság. De például az eurózóna létrehozása nagyon kedvezőnek bizonyult a németeknek, akik lefölözték az euróövezetet azon keresztül, hogy visszafogták a béreiket. És nagyon jó volt az eurózóna az adóparadicsomoknak, Ciprusnak, Máltának, az Egyesült Királyságnak. Persze az is tény, hogy ha a zóna egyik része bajba kerül, az magával húzza a másik részét is.
Az európaiak egy része sokkal kevesebbet dolgozik, mint például az amerikaiak, nem beszélve az ázsiaiakról, miközben magas életszínvonalat vár el.
– Az, hogy az európaiak kevesebbet dolgoznak, ez tény, de szerintem ez így jó; ugyanis az európaiak kevesebbet akarnak dolgozni. Nem akarnak olyan társadalmat, mint például az amerikai, ahol 10 fizetett szabadnap jut egy évre. Mi nagyon boldogok vagyunk a magunk harminc-egynéhány fizetett szabadságával és azzal, hogy nem kell este 7-ig, 8-ig dolgozni. Európa a jóléti állam modellje, nem akarunk Kína lenni, ahol nincs semmiféle jóléti transzfer, és ahol a végletekig ki lehet zsákmányolni a munkavállalókat. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy az lenne a cél, hogy visszaépítsük az Európa által felépített civilizációs vívmányt, a jóléti államot.
Az azonban tény, hogy ezek a kontinensek versenyképesebbek Európánál.
– Valóban versenyképesebbek, mert a szabadkereskedelem révén elszívják az erőforrásainkat. Ha ide bejöhetnek a munkavállalók és a természet kizsákmányolásával készült olcsó kínai áruk úgy, hogy nincsenek védővámok, és éppen most bontjuk le az Egyesült Államok felé is a védővámokat, ebből az következik, hogy a munkahelyek elmennek oda. Nem azért nem fenntartható az európai modell, mert a jóléti állammal lenne a baj, hanem mert áttranszferáljuk a lehetőségeket azoknak az Európán kívül dolgoztató nagyvállalatoknak, amelyek egyébként az európai politikusok kampányát fizetik az átláthatatlan finanszírozási rendszerben. Európa tehát lehetőséget ad a nagyvállalatoknak arra, hogy átvigyék a termelésüket olyan országokba, ahol gyengék a szakszervezetek, ahol nincsenek jóléti kiadások, nincs környezetvédelmi díj, satöbbi. Aztán itt állunk meglepve, hogy Európában komplett generációk számára nincsen munkalehetőség. Valójában persze nem mondják meg őszintén, hogy azért nincs munkája ennek az úgynevezett elveszett generációnak Európa-szerte – a 20-as és 30-as éveikben járó fiatalokat nevezik így –, mert a munkahelyeiket elvitték Kínába.
Ha ezt valahogy visszacsinálnák, Európa meg tudna élni, fenn tudná tartani a jóléti államait?
– Azt gondolom, hogy igen. Vagy védővámokat kellene bevezetni, vagy meg kellene követelni, hogy azokban az országokban is legyenek jóléti intézkedések, ahová kiszervezték a termelést. Hiszen most olyan helyekről áramlik az olcsó áru, ahol például tömegesen menekülnek öngyilkosságba a végletekig kizsákmányolt munkások. Vagy ahol tönkreteszik a folyókat, a környezetet, a levegőt. Ha Európa ilyen követelményeket állítana fel, egy csapásra megdrágulna a kínai áru. Európában jönnének létre új munkahelyek, ezzel megnőne az európai adófizetők száma és az adóbevétel is, és kiderülne, hogy mégiscsak fenntarthatóak a jóléti rendszerek, sőt még növekedés is indulhat.
Jól hangzik. De működhetne a valóságban?
– Az ötvenes-hatvanas években és a hetvenes évek elején, amikor még működtek a jóléti államok, sokkal magasabb ütemű volt a gazdasági növekedés, és sokkal magasabb volt a foglalkoztatás is, mint az azt követő neoliberális korszakban. Azután kezdődött a dereguláció, a külföldi tőke beáramlása, aminek a hatására csökkent a növekedés és csökkent a foglalkoztatottság Nyugat-Európában.
Ha ilyen logikus és egyszerű a megoldás, miért nem lép ebbe az irányba Európa?
– Mint említettem, azért, mert az európai demokráciákban a politika, a kampányok finanszírozása átláthatatlanul működik: az egyre erősebb, egyre koncentráltabb nagyvállalati szektor finanszírozza a politikusok kampányát, a politikusok pedig nem a 20-as, 30-as generáció érdekeit tartják szem előtt, hanem a nagyvállalatokét.
Tehát azt mondja, hogy a társadalmak működésében nem a különböző politikai oldalakhoz tartozás dominál, hanem a vízszintes rétegződés. Akik felül vannak, azok határozzák meg a folyamatokat?
– A 20. század történelmi tapasztalata az, hogy egy ideig egyensúlyban volt a tőke és a munkaerő, a szakszervezetek erősebbek, a cégek kisebbek voltak, a politikai kampányok finanszírozására sokkal kevesebbet költöttek. A neoliberalizáció óta irtózatosan elbillent az arány, a nagyvállalatok óriásira nőttek, a kampányköltés szintén. A nagyvállalati szektor gyakorlatilag zsebre vágta a politikai rendszereket. Ezért beszélünk rabul ejtett államokról. A legtöbb nyugati demokrácia és az Egyesült Államok is rabul van ejtve. Nem véletlen, hogy amikor Francois Hollande azzal kampányolt, hogy bevezeti a 70 százalékos felső adókulcsot, az emberek belelkesedtek, hogy végre jön valaki. Aztán amikor kormányra kerül, megbukik, mert a nagyvállalatok által finanszírozott politikusok leszavazzák.
2014. 10. 22. (XVIII/43)
