Van egy brazil barátom. Gyerekkora óta Magyarországon él, magyar lányt vett feleségül, itt vállalkozik, itt fizet adót. Tíz éve együtt focizunk. Legutóbb véletlenül fellöktem. Feltápászkodott, aztán mosolyogva azt kérdezte: „Így bánsz egy gazdasági bevándorlóval?” Egy pillanatra meg kellett állnom, nehogy félreérthető választ adjak.
Csodálatos tájakon át haladunk Szerbia felé: filmbe illően zöld akácosok, madárcsivitelés, rendezett utak és szőlőskertek, legelésző marhacsordák: lehetne ez egy jó ország is, minden adottságunk megvan hozzá. A menekültek miatt megyünk délre, hogy megnézzük, hol és hogyan lépik át a zöldhatárt a hosszú utat megtevő emberek, milyen állapotban vannak több hét után, és milyen hatással vannak az érintett településekre, a helyi társadalomra.
Most is Varga Tibor lelkész, humanitárius aktivista segít eligazodni, mint ahogyan februárban is ő segített a Hetek munkatársának. Akkor koszovóiak lepték el a határt, de őket szinte egytől egyig visszaküldte a magyar kormány Szerbiába, mivel bizonyítottan nem forgott veszélyben az életük. Most más a helyzet, az utóbbi hónapokban érkezett menekültek háromnegyede háborús övezetből jön: Afganisztánból, Irakból, Szíriából, Pakisztánból. Valahogy eljutnak Szerbiáig – nyilván embercsempészek segítségével –, aztán a macedón–szerb határtól feljönnek Belgrádig, ahonnan buszra, vonatra szállva érkeznek meg a Vajdaságba.
2015. 07. 03. (XIX/27)
