Zombor Gábor, akinek személyét az ellenzéki pártok részéről is komoly szakmai elismerés övezi, lemondását szívproblémákkal indokolta. Bejelentése annyiból nem tűnik váratlannak, hogy – mint emlékezetes – idén áprilisban a Miniszterelnökség akadályozta meg, hogy az általa kidolgozott javaslatcsomag a kormány elé kerüljön, és már akkor a leváltását rebesgették. Júniusban pedig a parlament elfogadta a jövő évi költségvetési törvényt, amiből egyértelművé vált, hogy a kormány nem szándékozik már a betegellátást is veszélyeztető súlyos forráshiányt orvosolni. Mindezek után az lett volna a furcsa, ha az államtitkár a posztján marad.
Pedig az áprilisi Zombor-csomag többek között olyan témákat érintett, mint az ellátások OEP-finanszírozásának emelése, a bérrendezés, a kórházak adósságkonszolidációja, illetve az ellátórendszer racionalizálása. Ez utóbbi téren történtek intézkedések, már ami a megyei szintű kapacitás szervezését, a központi kórházak kijelölését, vagy a deficites Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézetet (GYEMSZI) felváltó gazdasági és szakmai irányító központokat, az Állami Egészségügyi Ellátó Központ (ÁEEK) és az OEP-et illeti.
„Az egészségügyi intézményrendszer államosításakor arról volt szó, hogy az állam átvállalja a kórházak adósságát is, ezzel szemben 300 milliárd forintos mínusz állt elő, és elveszett az addigi önkormányzati támogatások évi 100 milliárdos összege is” – emlékeztet Havas Szófia szocialista szakpolitikus, hozzátéve, hogy az egészségügy eleve nem volt kormányzati prioritás, hiszen az egész ágazat mindössze egy államtitkárságot kapott a kormányzati hierarchiában. A Zombor Gábor által emlegetett 60 milliárdos keret tavasszal átmeneti segítséget jelentett, de az alulfinanszírozott mechanizmusban a kórházak adóssága folyamatosan újratermelődik, jelenleg ismét 40 milliárdnál tart. Nem véletlen, hogy a kiterjedt hatáskörű fővárosi ellátórendszerben – amely a település fejlettségi mutatói miatt uniós fejlesztési támogatásokra nem volt jogosult – a kórházak adóssága azután ugrott meg, hogy teljesen kikerültek Budapest fennhatósága alól.
A Magyar Rezidens Szövetség számításai szerint nettó 330 milliárd forint lenne szükséges az egészségügy rendbetételéhez, a biztonságos betegellátáshoz. Ebből a szakdolgozók bérrendezésére 100 milliárdot kellene fordítani. „Enélkül az ágazat folyamatos lecsúszása komoly politikai kockázatot rejt a 2018-as választáson” – mondta Dénes Tamás elnök egy minapi konferencián.
Egy másik felmondás
Pár nappal Zombor lemondása után az ATV Start élő adásában jelentette be felmondását Sándor Mária, aki feladta szakápolói jövedelmét és beosztását is. Az ápolónő, aki tavasszal indította el a fekete pólós nővérmozgalmat, továbbra is az egészségügyben marad, de eddigi 140 ezer forintos fizetése helyett segédápolóként minimálbéren helyezkedik el, mert – mint lapunknak kifejtette – akkor mentesül a kötelező kamarai tagság alól. Elmondása szerint, „egy fillért sem” hajlandó tovább fizetni a kormánynak, illetve az általa létrehívott Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamarának (MESZK), mert az szembemegy saját tagságával.
Sándor Mária folytatja az érdekvédelmi tevékenységét, legutóbb egy flashmobot szerveztek az Erzsébet hídra. Tucatnyi tüntető „Ne engedjétek külföldre a nővéreinket!” szövegű molinókat feszített ki, és rövid időre megbénították az autóforgalmat, hogy ilyen módon is felhívják a közfigyelmet az egészségügy krízisére.
Az ápolónő felmondása tiltakozás volt a szakmai kamara tevékenysége és a kormányzat egészségpolitikája miatt, amely a mai napig nem tett érdemi lépést az egyre vészesebb pénz-, eszköz- és humánerőforrás-hiány, különösen a nővérhiány orvoslása érdekében. Sándor Mária szerint Zombor Gábor államtitkár lemondásával az egészségügyi dolgozók elvesztettek egy rendkívül hiteles embert, aki kiállt értük és a szakmáért. Zombor lemondása szerinte annak is köszönhető, hogy tudta, nincs elég pénz a rendszerben, és nem bírta a ránehezedő nyomást, ami az egészségét is kikezdte.
„Ennél nagyobb szégyene nem lehet egy kormánynak, mint hogy egy magasan képzett szakápolója, aki hosszú ideje dolgozik csecsemőintenzív osztályon, önként visszaminősíti magát azért, hogy ne kelljen neki fizetnie, és itt nem a 800 forintos kamarai tagdíjon van a hangsúly” – mondta kérdésünkre Sándor Mária. A törésvonalakról szólva megjegyezte, hogy addig nem lát esélyt az ágazati összefogásra, amíg a hivatalos érdekképviseletek vezetői a posztjukon vannak, mivel a tevékenységüket inkább vezérlik személyes megélhetési szempontok, semmint a szakmabeliek helyzetének, munkakörülményeinek normalizálása. „Nincsenek egzisztenciális félelmeim. Tudok és szeretek dolgozni, eddig is takarítottam másodállásban, és szívesen vállalok idősgondozást is” – tette hozzá az ápolónő, akinek meggyőződése, hogy előbb-utóbb érdemi változásokat fognak elérni.
2015. 09. 11. (XIX/37)
