Vona írása elsősorban 2018-cal, másodsorban pedig az azt követő időszakkal foglalkozik, alapvetően arra a kérdésre keresve a választ, hogy:
1. verhető-e a Fidesz a következő országgyűlési választáson,
2. kormányozhat-e bárki sikeresen egy esetleges Orbán utáni időszakban.
Ellenzéki politikustól nem meglepő módon Vona válasza mindkét kérdésre igen, de előtte igyekszik magyarázatot adni arra az útra, amelyet megalakulása óta a Jobbik bejárt. A néppártosodásnak nevezett folyamat ellenére a pártelnök siet leszögezni, hogy a Jobbik alapításkori céljai nem változtak, ám – nyilván a „néppártosodás” láttán fejüket csóváló törzsgárda-tagoknak címezve – hozzáteszi, hogy az oda vezető út változott az eltelt több mint egy évtized során.
Az „újratervezést” Vona szerint indokolja Európa állapota is, hiszen „sokan úgy gondolják, hogy az elnyúló gazdasági pangás, a kontinens körüli egyre több háborús góc vagy a jelenleg zajló – és a jelek szerint folyamatosan erősödő – migrációs krízis mind-mind Európa végét jelzik”, „de legalább az Unióét”.
„Magyarországon 2018-ban kormányváltó hangulat lesz, ebben biztos vagyok, de ez egyáltalán nem jelent automatikus kormányváltást” – vélekedik Vona. Úgy látja – és a magyar baloldal állapotát elnézve ezzel nehéz vitatkozni – hogy vagy a Jobbik veri meg a Fideszt 2018-ban, vagy senki.
„Annak az ellenzéki pártnak lesz esélye megverni a Fideszt, amelyik az erővel szemben erőt, a hiteltelenséggel szemben hitelességet tud felmutatni. A kormánypártot Orbán Viktor a maga örökké harcoló karakterével egy üzemszerűen működő hadsereggé tette, 25 éves harci tapasztalattal, »háborús« intézményrendszerrel, taktikai tudással és fegyelmezett emberanyaggal. Aki nem tud hasonló vagy legalább ehhez közelítő »fegyverarzenált« felmutatni, annak esélye sincs” – írja a Jobbik elnöke, aki szerint „ma ettől a baloldal fényévekre áll, mi [mármint a Jobbik] »csupán« távol”. „Annyi biztosan elmondható, hogy az ellenzéki pártok közül kizárólag a Jobbiknak van meg az az alapszervezettsége, beágyazottsága és potenciálja, amire egy nagy, kormányváltó erő felépíthető” – szögezi le a Jobbik elnöke, aki úgy látja: „a 2018-as választásnak három olyan dimenziója lesz, ami alapján a társadalom dönteni fog”.
A küzdelem három területe
Ezek közül az elsőt „alkalmassági faktor”-nak nevezi, „amiben a Fidesz mint régi, tapasztalt kormánypárt nehezen lesz felülmúlható, de egy erős Jobbik-programmal és megfelelő szakértői bázissal legalább csökkenthető [feltételezzük: szűkíthető – a szerk.] az olló”. A második tényező szerinte „az erő kérdése”, ahol, úgy látja, „képesek leszünk meglepni Orbán Viktor pártját”.
Végül Vona szerint a kulcskérdés, hogy „lesz egy hitelességi verseny is”, ami arról fog szólni, hogy „ki a tisztességesebb”, illetve „ki a korruptabb”. Szerinte „ez az a pont, ahol a Fidesz verhető, hiszen a szocialistákhoz hasonlóan már ellenzéki pártként is korrupciós mechanizmusokra építették a szervezetüket, így kormányra kerülve sem tudtak (vagy akartak) azon változtatni”.
Vona szerint „Orbán Viktor személyes környezete tele van kétes alakokkal. Habony Árpád, Mészáros Lőrinc és Andy Vajna a miniszterelnök bizalmasai, és nincs az országban ember, aki tűzbe merné tenni a kezét a tisztaságukért. Az pedig nagyon beszédes, ha egy országban a kormányfő barátai, bizalmasai egytől egyig olyan területeken lesznek hirtelen sikeresek, melyeken korábban nem jegyezték őket.”
Bár a bevándorlás kérdése rövid távon a problémát időben észlelő Fidesz kezére játszott, Vona úgy látja: a bevándorlási hullámnak annyi eredménye volt eddig, hogy „a megdermedt baloldal szinte kiiratkozott a versenyből”. Vona Gábor úgy látja: „Jobbik–Fidesz párharc várható 2018-ban, ahol a kormánypárt, ha nehezen is, de verhetőnek tűnik”.
Hosszú távon Vona még derűlátóbb a Jobbik kilátásait illetően. „A Jobbik a 35 év alattiak körében már magasan veri a Fideszt, a kormánypárt bázisa a szocialistákéhoz hasonlóan elöregedett, Orbán Viktor után és mögött nincs senki, aki integrálni tudná a Fidesz jelenlegi politikai közösségét, Európában sorra válnak centrális erőkké a korábban szélsőségesnek kikiáltott pártok, a néppárti stratégia kívül-belül sikeresen került végrehajtásra, a Jobbik másodlagos preferenciákban megmutatkozó tartalékai a legnagyobbak a hazai közéletben, a régen magas elutasítottságunk pedig rekordalacsonyságúvá zsugorodott” – sorolja azokat a tényezőket Vona, amelyekre optimizmusát alapozza. Szerinte „az idő haladása a Jobbiknak kedvez, és napról napra egyre többen a Jobbikot tekintik váltópártnak. Hogy ez 2018-ban mire lesz elég, nos, azt majd akkor látjuk meg. De az, hogy a Jobbik előbb-utóbb Magyarország kormánypártja lesz, már nem másokon, csupán saját magán múlik”.
Ami a Jobbik „néppártosodását” illeti, Vona egyrészt kifejti, hogy nem tartja időszerűnek Magyarország EU- és NATO-tagságának megszüntetését, másrészt visszautasítja a Fidesz 1994 utáni felemelkedésével vont párhuzamot.
„Nem az a dilemma jelenleg, van-e élet az Unión kívül, hanem az, hogy mivé válik Európa” – fogalmaz az uniós tagsággal kapcsolatban. Szerinte „a NATO-hoz való viszonyunk feszegetése pedig még ennél is veszélyesebb kérdés, hiszen egy hirtelen mozdulattól Magyarország könnyen válhat fordított Ukrajnává”. Szerinte a „néppártosodás” a Jobbik „felnőtté válását” jelenti, és világossá teszi, hogy ragaszkodik a folyamat folytatásához. „Vagy így leszek a párt elnöke a jövő évi tisztújításán vagy sehogy” – szögezi le, hozzátéve: „a Jobbik néppárttá válása tehát nem mesterséges „politikai termék”, hanem egy természetes és szerves folyamat következménye”. Vona úgy látja: az európai politika válsága a liberálisok és a baloldal után el fogja érni a jobboldalt is. „A hidegháború végével az önmaga győzelmét ünneplő liberalizmus szépen lassan az egész kontinensen megkezdte mélyrepülését”, majd a liberálisok bukása rántotta magával Vona szerint a baloldalt is. „Az európai jóléti állam fenntarthatatlanságának megmutatkozása miatt a jobboldali – és populista – pártok is elkezdtek erőteljesen szociális kérdésekkel foglalkozni” – írja a pártelnök, aminek köszönhetően „a szociális és jóléti témák is szétterültek a teljes politikai spektrumon”, megfosztva témáitól a baloldalt is. „A megrémült és süllyedő baloldal szintén két dologgal próbálkozik: egyrészt a liberális recepttel – kisebbségek képviselete –, másrészt a jobboldali témák – nemzet, hazafiasság, hagyományok stb. – átvételével” – véli Vona Gábor, aki szerint „az eredménytelenség borítékolható”, és úgy látja: „a liberális dominó által fellökött baloldali dominó következő „áldozata” a jobboldal lesz”.
„A 2018-as választás a Fidesz és a Jobbik között ezért az új politikai közép elfoglalásáért zajlik majd, ahol az egyik oldalon egy XX. századi párt próbálja majd újabb és újabb politikai termékekkel bizonygatni, hogy ő a jövő, a másikon pedig egy XXI. századi erő próbálja a hamis törésvonalakat felszámolni a társadalomban. A voksolás tétje a múlt és a jövő küzdelmeként is felfogható tehát” – írja a Jobbik elnöke. Vona szerint „a XXI. századnak előbb le kell győznie a XX. századot, mielőtt valóban hozzáfoghat a munkájához”. A Jobbiktól – így a pártelnök írása – távol áll mind az Orbán és Gyurcsány nevével fémjelzett, „mindenáron konfrontálódó”, mind az Antall József és Medgyessy Péter által képviselt „mindenáron konfliktuskerülő” „XX. századi politika”.
„Mindkét hozzáállás romboló és felelőtlen. Nem a megoldásra koncentrál ugyanis egyik sem, hanem a túlélésre” – jellemzi a fenti politikai magatartásformákat Vona Gábor, aki szerint „a konfliktusokra, akciókra és reakciókra, tézisre és antitézisre épülő politika helyett az új politikai középnek szintézisek teremtésére kell törekednie”. „A Jobbik még nem tart ott, hogy magáról kijelenthesse, készen áll a feladatra, hogy betöltötte az új politikai közép helyét” – írja a pártelnök, ám azt kijelenti: pártja „legalább arra tart”, amerre szerinte ez az „új közép” van. Kérdés, hogy az elmúlt tizenkét év figuráival ez sikerülhet-e.
2015. 10. 30. (XIX/44)
