Az elmúlt hetekben többször foglalkoztunk Európa elitjének a neoottomán gondolatkör bűvkörében élő, önmagára egyfajta újoszmán birodalomépítőként tekintő török államfő rezsimje iránti furcsa vonzódásával. Sajnos ez alól a furcsa vonzódás alól a magyar kormány sem kivétel. Orbán Viktor több ízben nyilvánosan is kifejezte szimpátiáját Erdogan elnök rendszerével – emlékezetes tusnádfürdői beszédén kívül tavaly szeptemberben a Bildnek adott interjújában is, amikor arra a meglehetősen furcsa kijelentésre ragadtatta magát, hogy „nekünk, európaiaknak minden héten misét kellene mondanunk Erdogan elnökért”.
Hogy Európa vezetői mondattak-e misét a kontrollt saját politikája és országa területe fölött egyaránt elvesztő iszlamista Erdoganért, azt nem tudjuk. Az viszont biztos, hogy olyan dolgokat néznek el az egyre inkább posztmodern szultánként viselkedő török államfőnek, amelyeknek a töredékéért deresre szokták vonni a közép- és kelet-európai országok bármelyikét vagy akár Izraelt. Twitter-blokkolás, ellenzéki újságírók életfogytiglannal való fenyegetése, gyanús hatósági félrenézés
a kurdbarát baloldali HDP híveinek Iszlám Állam általi lemészárlásakor – mindez nem számít a mai Európában, amely valamiért még mindig abban az illúzióban ringatja magát, hogy Erdogan és rendszere be fogja tartani a migrációs hullám kezelésére kötött novemberi paktumot.
2016. 01. 22. (XX/03)
