Idén érettségizett az első olyan nemzedék, akiknek már 50 óra iskolai közösségi szolgálatot kellett teljesíteni. Milyen tapasztalataik vannak?
– Kevés olyan reform volt az elmúlt időszakban, ami minden párt támogatását élvezte, amit össztársadalmilag mindenki jónak tart. A kormányzat hazai és a nemzetközi példák hatására is a közösségi részvétel, az egymásra figyelés, a tolerancia, a szociális érzékenység befolyásolására vezette be az iskolai közösségi szolgálatot. Szülői részről gyakran hangoztatott elvárás volt, hogy a gyermekek szocializációjában az oktatási rendszer valamiféle támogatást nyújtson a középiskola éveiben is. Érdekes ugyanis, hogy az óvodában még helyén van a szocializáció, de tizennégyéves kortól nincs igazán megfelelő eszköz erre, mivel a fiatalok egyre inkább értelmileg vannak fejlesztve, és az életre való nevelés jóval kisebb szerepet kap. A szolidaritás tekintetében pedig közismert tény, hogy óriási deficit van a magyar társadalomban (lásd Csepeli György és Prazsák Gergely kutatásait). Az Unicef a Deák téren készített erről egy igen egyszerű felmérést. Gazdátlan babakocsiba síró eszközt helyeztek el, és azt mérték, hányan állnak meg mellette két óra leforgása alatt. Eszembe jut-e, hogy odalépjek, és megnézzem, hogy segíteni kellene ezen a kisbabán. Ezer járókelőből hatan álltak meg! A kommunizmus alatt a társadalmi közjó iránti érdeklődés csökkent, inkább a „műveljük saját kertjeinket” elv dominált a közgondolkodásban. A hétköznapokra kiható társadalmi kohézió csak úgy tud erősödni, ha érzékenyek vagyunk a szükséget szenvedőkre. Ebben lehetne szerepe a közösségi szolgálatnak.
Hogy lehet valami kötelező, ha önkéntességre akarunk nevelni?
2016. 09. 16. (XX/37)
