A migráció a hatvanas években még korántsem volt annyira kezelhetetlen probléma mint ma – ötven évvel később – amikor London minden hetedik lakosa első- vagy második generációs muszlim bevándorló, és a városban több olyan belső, szubkultúrájába zárkozó városrész van, ahová nemhogy a brit törvények nem érnek el, de a lakók közül sokan még angolul sem tudnak rendesen.
A Brit Birodalom alkonyán, 1948-ban Nagy-Britannia lakosságának 96 százaléka még őshonos brit volt. Az ország a világháborús veszteségek miatt szorult rá arra, hogy az újjáépítéshez szükséges (zömmel fizikai és rosszul fizetett) munkákra az 1950-es és ’60-as évek fordulóján függetlenné vált gyarmatokról keressenek munkaerőt. Az újjáépítés munkaerőigényére, erre az átmeneti problémára adott katasztrofális választ a „brit nemzetiségi törvény”, amely lényegében kitárta a szigetország kapuit az egykori brit birodalom 800 millió alattvalója előtt, akik közül elsőként a pakisztániak és az indiaiak jöttek százezrével az egykori anyaországba.
Randall Hansen, az Oxford Egyetem modern kori migrációra szakosodott történésze szerint maguk a törvényhozók sem gondolták végig milyen árhullámot indítanak el, amikor vízum nélkül engedélyezik a belépést, a munkavállalást, a letelepedést, sőt, a minden brit polgárt alanyi jogon megillető egészségügyi, szociális ellátás igénybevételét is az egykori birodalomból érkezőknek.
2017. 06.16. (XXI/24)
