A demokrácia költséges dolog, és nyilvánvalóan nem létezhet szilárd demokrácia működőképes, forrásokkal jól ellátott pártok nélkül.
A 2013-ban elfogadott pártfinanszírozási törvény szakított a pártok állami támogatását alacsonyan tartó hazai gyakorlattal. Az állami támogatás szignifikáns növekedésének pozitív hatása volt az, hogy kihúzta a szőnyeget a rendszerváltás idején felemelkedett pártpénztárnokok alól, akik addig a pártok működtetésének kulcsszereplői voltak. A tisztulást hozó, de az állami támogatással történő visszaélést nem kellő eréllyel szankcionáló szabályozás káros mellékhatásaként viszont a 2014-es választáson tucatszámra jelentek meg az állami támogatásra rástartoló kamupártok. Egy hazai párt ma az állami támogatások (az Ars Boni cikke szerint átlagosan 82 százalék) mellett tagdíjakból és magánadományokból (átlagosan 8 százalék) fedezheti működési költségeit. Ezt vegyes finanszírozási rendszernek nevezik.
Ezek mellett, kifejezetten kampánycélokra, képviselőnként 1 millió forintnyi támogatást kapnak az államtól. Ezen felül a pártlistát állító pártok az egyéni választókerületi jelöltjeik számától függően további, akár több százmillió forintot elérő összeget is igényelhetnek (ez jelent meg új elemként a 2013-as szabályozásban; a korábbi törvény abból az abszurd hipotézisből indult ki, hogy egy-egy párt kampánya kihozható egyéni jelöltenként egy-egymillió, összesen tehát 176 millió forintból).
2018. 01.12. (XXII/2)
