Harminc éve, 1989 tavaszán kevesen hitték, hogy az az év a közép-európai szovjet tömb összeomlását hozza. A diktatúra csak Lengyelországban és Magyarországon repedezett, ám Csehszlovákiában, az NDK-ban, Romániában és Bulgáriában még érintetlen volt a kommunista diktátorok uralma, a Szovjetunióban pedig (Gorbacsov ide vagy oda) épp harminc éve, áprilisban támadták meg a belügyi egységek vegyi fegyverrel a demokráciát és nemzeti függetlenséget követelő grúz tüntetőket Tbilisziben.
A két közép-európai „reformország” közül Lengyelországban a kommunista párt és a Szolidaritás szakszervezet megállapodásának köszönhetően már 1989 nyarán részben szabad választásra került sor. Azért csak „részben”, mert a Jaruzelski tábornok és Walesa Szolidaritás-vezető közötti megállapodás értelmében az új lengyel törvényhozásnak csak a felsőházát választották meg teljes egészében szabadon; az alsóház kis híján kétharmadát a kommunista párt és csatlósai tölthették be, és csak a képviselői helyek 35 százalékáról döntöttek a választók. Ám hiába a cinkelt lapok, a kommunista párt többé nem tudott kormányt alakítani; az állampárt egykori szövetségeseinek átállásával a Szolidaritás jutott hatalomra Tadeusz Mazowiecki vezetésével.
2019.04.18.(XXIII/16)
