A 30 évvel ezelőtti rendszerváltásról hasonló emlékképek élnek az egykori kiskamaszok fejében, így nagyjából mindenkinek megvannak a Ceauşescu házaspár kivégzését bemutató tévéhíradó képsorai éppúgy, mint a leomlott berlini fal vagy a gombamód elszaporodó parabolaantennák és külföldi tévécsatornák, vagy a kötelező orosztanulás megszűnése, mikor is az orosztanárokat tömegével képezték át angoltanárokká. És persze mindenkinek megvannak a ‘80-as évekbeli iskolai élményei, amelyek a lehető legkevésbé utalnak arra, hogy időközben bárminemű rendszerváltozás ment volna végbe.
A most megjelent novellák szerzői igazából keveset nosztalgiáznak, talán a balatoni nyár az egyetlen olyan motívum, ami minden verzióban pozitív emlékeket ébreszt. Legyen az akár egy vállalati üdülő, mégoly szocreál változatban is, mint ami Vörös Istvánnak megmaradt kamaszkorából, ahol minden megbízhatóan ugyanolyan évtizedeken keresztül: fikusz a társalgóban, négyzetes asztalok az ebédlőben, lambéria a falakon, és a luxus csúcsa, a bár a kávéfőzővel és a bárszékekkel. Olyannyira, hogy a 16 éves főhős minden álma, hogy a „Balcsira” disszidáljon a szürke, egyhangú hétköznapokból. A Balcsira, amelyet nyaranta elleptek a fatalpú honeckerpapucsot viselő endékások, akik közül sokan itt találkozhattak nyugatnémet rokonaikkal. Egészen addig, mígnem Horn és Gorbacsov jóvoltából ‘89 őszén le nem omlott a vasfüggöny, és szabaddá nem vált az út előttük Ausztrián át az NSZK-ba – egy hónap alatt 35 ezer keletnémet jutott ki.
2019.07.05.(XXIII/27)
