A rendszerváltás utáni generációk tagjai közül sokan talán nem is hallottak a kommunista állambiztonsági szervezetekről, a diktatúra működtetésében, védelmében és fenntartásában vállalt szerepükről. A mindent és mindenkit figyelő ügynökhálózatról, a besúgókat „tartó” – irányító, ellenőrző, kiküldő – hivatásos tisztekről, és az őket is rendszerbe foglaló állambiztonsági csoportfőnökségekről azért kell, és azért lehet napjainkban is újszerű és izgalmas köteteket publikálni, mert Magyarországon – az egykori kommunista országok között szinte egyedüliként – mindmáig elmaradt az állambiztonsági múlt átfogó tisztázása, a felelősségi szintek megállapítása és a felelősök megnevezése.
Bár már három évtizede olvashatunk a témában kiváló tanulmányokat, ezek részben a sötétben tapogatóznak, hiszen éppen azt nem tudja senki, hogy a diktatúrában keletkezett titkos iratok közül a hatóságok mennyit adtak át a levéltáraknak – ahol a kutatók hozzáférhetnek a dokumentumokhoz –, mennyit tartanak vissza különböző magyarázatokkal, illetve mennyit semmisítettek meg a rendszerváltás hajnalán.
Az biztos, hogy a rendszer egykori urai és haszonélvezői sikerrel mentették át hatalmukat a demokráciába. A „hálózat” a mai napig összezár, a diktatúrában felhalmozott kapcsolati tőkéjük támogatást és védelmet jelent. Ezért nincsenek Magyarországon nagy lelepleződések, vagy ha időnként vannak is, az érintettek minden következmény nélkül folytathatják tevékenységüket – akár kormányzati szerepben, akár gazdasági szereplőként, akár egyházi tisztségekben az erkölcs és igazság letéteményeseiként.
2020.02.28. (XXIV/09)
