Békéljünk meg azzal, hogy a Szózat sorai: „ez a föld, melyen annyiszor apáid vére folyt”, szólnak Kolozsvárról, Brassóról, Szabadkáról, Pozsonyról is.
Beszélnünk kell arról, mert hatodikos gyerekünknek úgyis el kell mondanunk, hogy a magyar nemzet kultúrájának kitörölhetetlen része Nagyszalonta, ahol Toldi áll a kopár szik sarján, és ahol Arany az anyatejjel szívta magába azt a gazdag magyar szókincset. Arról, hogy Ady kedves városát, a Pecze-parti Párizst ma már nem találja a jelenlegi Magyarország térképén, hogy a fejedelem városát, Kassát ma Kosicének nevezik, és Kisbacon Romániában sem kevésbé magyar, mint Benedek Elek idején. És Bornemisza Péter majd’ egész reformátori tevékenysége Felvidékre esik, amely ma Szlovákia része, és Kosztolányi Szabadkán álmodott a színes tintákról, Zrínyi Ilona Munkácsot védte évekig a kis Rákóczival. Ezek a magyar kultúra részei akkor is, ha ma már más ország területéhez tartoznak.
Ahogy régen nem lehetett beszélni 56-ról, úgy trianont is csak suttogva lehetett említeni.
2020.06.05 (XXIV/23)
