hetilap

Társadalmi harcok, tudatosan gerjesztett nemzetiségi konfliktusok, szegénység, kivándorlás… A Monarchia utolsó évtizedei csak az elsõ világháború szemszögébõl tûntek utólag „boldog békeidõk”-nek. Magyarország egy akkor optimálisnak tûnõ kiegyezésben lép egy újabb korszakváltás idõszakába. Az évszáza­do­kon keresztül késleltetést szenvedõ önálló nemzeti lét (késõbb, mikor megvalósul, újabb traumát okozva a nemzettudat számára) kérdései mellett a nemzetiségek önállósodási törekvései, a polgári átalakulás folyamata komoly válságtüneteket ge­ne­rálnak a kor Magyarországán.

Egy partiumi, paraszti szinten gazdálkodó, protestáns prédikátor õsökkel büszkélkedõ kisnemesi család sarja, Ady Endre, aki hol református, hol katolikus intézményekben végezte tanulmányait, érthetõ módon érzékenyen reagál ezekre az országot ekkor élénken foglalkoztató kérdésekre.

A protestáns mûveltségi háttérrel (Zilah, Debrecen) Nagyváradra érkezõ ifjú újságíró számára a polgárosodó város élménye jelenti a késõb­biek során is meghatározó eszmei indíttatást, azt a felhajtó erõt, amely elõbb Pestre, majd Párizsba repíti.

Nagyvárad ekkor az a magyar város, ahol a zsidó lakosság aránya a városalkotó elemek között, a belterületeken meghaladja az 50 százalékot. Ettõl a város egy olyan tésztára hasonlít, amelyben valaki a kovászhoz keverné a lisztet, és nem fordítva. Ettõl aztán ez a tészta mindig ki akar futni a szakajtóból. (Nagy Endre: Egy város regénye) A városnak ez az izgékony légköre repíti aztán Bíró Lajost Hollywoodig, Nagy Endrét a legendás Andrássy úti kabaréig, Adyt pedig a magyar Parnasszus csúcsára, és Krúdy életének egy állomását is jelenti. Itt az egyszerû cipészbõl hí­res cipõgyáros lesz, aki New Yorkot és Londont látja el váradi cipõkkel, és felépíti azt a Moskovits-palotát, amely ma is Nagyvárad egyik ékessége. Itt Váradon van az a társaság, amely Magyarországon (Nagy Endre szerint egész Európában) a legradikálisabb eszmék tábora, amely az új kor eszméivel akar az õsi falakon rést ütni. Itt nyeri Ady azokat az intellektuális élményeket, amelyek valódi gyúelegyet képeznek a késõbbiekben a családi és iskolai indíttatással.

Majd párizsi út és Budapesti Napló. Párizsból hazatérve a Budapesti Napló belsõ munkatársa lesz, a lap pedig néhány hónap múlva a darabontkormány hivatalos lapja. A darabontkormány, a kor reformkor­mánya a titkos választójog beveze­­­­­tésé­nek ígéretével szerez híveket a radikálisok közül az úri osztály ellenében. A reform szükségességének indoklásaként jelennek meg Ady-publicisztikák és Ugar-versek a Budapesti Napló címlapján. Ezzel sokak szemében kimeríti a nemzetgyalázás fogalmát. A zsidóbérenc, aki rárontott a nemzetére, idegen érdekek képviselõje, aki nem a „Szép vagy, Magyarország!” kórusának újabb tagja, hanem egy ugar képében látja az országot. Az Új versek prológjában, a Góg és Magóg fia vagyok én... kezdetû versben Ady ezért tette föl a kérdést: „szabad-e sírni a Kárpátok alatt”, vagyis lehet-e Magyarországról nem dicshimnuszokban beszélni?

A tradicionalizmus, konzervativizmus és nacionalizmus bástyája mögött védelmet keresõ „svábokból jött magyar”-ok (idézet Adytól) - mint Rákosi Jenõ és Herczeg Ferenc - számára Ady lesz az indok, amellyel egész politikai alapállásukat meg lehet okolni. Herczeg például, aki úgy lett tradicionális, hogy egész habitusa ütközött ezzel, úgy lett konzervatív, hogy ezt egész erkölcsisége tagadta, és úgy lett nacionalista, hogy ezt politikai táborhoz tartozása kívánta meg, nem engedhette meg magának, hogy Magyarországot a lelkek temetõjének lássa.

Adynak a Budapesti Naplóban és elõtte Nagyváradon megjelent publicisztikáiban, majd késõbb a versekben is megjelenik egy toldozott-foldozott ország képe, ahol jaj annak, aki nem úr és nem bitang, ahol a hatalom megszerzése és biztosítása érdekében tudatosan gerjesztik a nemzetiségi és vallási konfliktusokat, ahol a nacionalizmus csak a klerikalizmus álcája, és ahol az antiszemitizmus a pozíciószerzés eszköze. Az Ugar-versekben és a kuruc versekben ezek a kérdések hatalmas erejû szimbólumokban fejezõdnek ki. 

Az 1908-ban alakuló Nyugat irodalmi folyóirat köre Fenyõ Miksával, Osváthtal, Hatvany Lajossal õt tekinti a modern magyar irodalom vezéralakjának. Nincs Nyugat Ady-vers nélkül. A Nyugatban Ady maga is szimbólummá válik, mintha saját verseinek egyik szereplõje lenne a befalazott diák vagy az õs Kaján; õ az új költõ, a modern költészetnek, a modern Magyarországnak a szimbóluma.

A korban is, és késõbb is sokan megkérdõjelezték Ady költõi stílusának mûvészi hatását, felrótták nyelvi hibáit, de ezeket igazolja az üzenet ereje, amely a nyelvi struktúrákat is sokszor átrajzolja. A szövegben felbukkanó barbarizmusokat sokszor a szöveg nyelvi ereje okozza, amely mint egy repeszgránát szétrobbantja a tradicionális költõi kifejezésmód formáit, és a hibák az új kifejezés létrejöttének melléktermékei lesznek, vagy új jelentéseket alakítanak ki.

Persze, a modorosságot így sem kerüli el: a Lédával a bálban címû vers sötét párján már lehet, hogy csak mosolyogni tudunk, vagy jó néhány verse ma már giccsnek hat (pl. az Áldásadás a vonaton). A vér-arany, szerelem-halál párok például szecessziós manírnak látszanak, de az eltévedt lovas a mai napig a legerõsebb és legtalálóbb képe a magyar nemzet állapotának. 

Vannak témái, amelyek ma már nem szólnak, vannak, melyek még késõbb is fognak. Nem tudni, hogy istenes verseinek mi volt a fõ indítóoka: a támadások közepette nem akart istentelennek látszani, vagy elhatalmasodó betegsége ösztönözte istenkeresésre, de versei a magyar irodalom legélõbb képét nyújtják Istenrõl, aki nála az életnek és a kacagásnak az ura. Mindemellett ezek a versek csak irodalom és nem élet Ady életében. Pályája hiába tört a Parnasszus csúcsára, élete kudarc. Korának meghatározó hatású, korszakos személyisége volt. Ami megmarad belõle, az intuíció ereje, és ez nem kevés.