Ezzel operált a Lehet Más a Politika, a Jobbik, de emlékezhetünk a Momentum szólamaira is, hogy Gyurcsány (és persze Orbán) nélkül milyen jó lesz. Ehhez képest mindegyikük besimult az ellenzéki világba, ahol menő „diktatúrát” kiáltani, meg „viktóriázni”, miközben a havi milliós képviselői jövedelmek pontosan megérkeznek a bankszámlákra. Nincs ezzel semmi baj, ilyen a demokrácia, csak éppen a megrendelőknek lett elegük a műsorból, és megragadták az első valamire való (pártokon kívüli!) jelöltet, akiből kinézték, hogy nemcsak Orbán alternatívája lehet, hanem az ellenzéké is, és miniszterelnök-jelöltté emelték.
A tiszta kéz, a majd mi mindent máshogy csinálunk, a szeressük egymást gyerekek marketingszövegei, megfűszerezve a hatalom pontos vagy éppen csak az érzelmeket megszólító kritikájával mindig halló fülekre találnak, függetlenül attól, hogy mekkora a realitásuk.
A Tiszták Koalíciója például olyan mint az Igazság Ligája vagy a Bosszúállók: mesének elmegy, de ha valaki valóságnak hiszi, arra azért furcsán nézünk.
A politikusok szuperhőssé emelése helyett érdemes „hideg fejjel” megközelíteni a politikai jelenségeket. Például keresztényként feltehetjük a kérdést: támogatható-e egy olyan jelölt, aki nyíltan propagálja az azonos neműek házasságát, a homoszexuális párok örökbefogadását és az abortuszliberalizációt.
Szóval, elő a lakmuszpapírral!
2021.10.22. (XXV/42)
