Az 1994-es megemlékezéseket a Teljes Evangéliumi Diák- és Ifjúsági Szövetségnek (TEDISZ), a Hit Gyülekezete ifjúsági szervezetének "Ne menj tovább, barátom" Radnóti-idézet mottójával megrendezett konferenciája nyitotta, amelyet még tizenhat követett, így a jubileumi év legnagyobb megemlékezéssorozatává vált. Az eseménysorozat jelentőségét nemcsak a nagysága adta, hanem hogy művészek, tudósok, közéleti személyiségek (többek között Göncz Árpád, Csepeli György, Kis György, Tatár György, Ferge Zsuzsa, Balassa Péter, Tilkovszky Lóránt, Gergely Jenő, Konrád György, Kosáry Domokos, Bródy János, Oszter Sándor, Benkő Dániel) álltak a jó ügy mellé. Vállalták azt, hogy a magyar történelem súlyos tragédiájának felelősségét felvállalva megteszik az első lépéseket a magyar társadalom becsületén esett csorba kiköszörüléséhez. Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság akkori elnöke írta a megemlékezéssorozatról készült Holocaust-emlékkönyv előszavában: "Barátaim: el kell hinnünk a hihetetlent – félszáz éve milliók lakoltak kínhalállal azért, ami nem bűn: hogy megszülettek, s annak születtek, aminek születtek. És tudomásul kell vennünk, hogy az idők végeztéig milliók – a jobbak – hordozzák vezeklésül a bűntudat terhét, azért, amit nem ők követtek el." Külön erénye volt a rendezvényeknek, hogy a közéleti és tudományos konferenciák exkluzivitásánál szélesebb körökben indították el a tisztázó gondolatokat.
A szerteágazó programból és sokféle témából kicsendülő egyik fő közéleti tanulság az, hogy a többszázezer magyar zsidó halálba küldésének fő eszköze a magyar állam volt. Komoly történelmi előzménye volt annak, hogy a náci Németország 1942-ben megfogalmazott, a magyarországi zsidók kitelepítésére vonatkozó kívánságát 1944-ben a magyar állam önként és rendkívül rugalmasan teljesíteni tudta. Ennek a lehetségességét a 30-as és a 40-es évek zsidótörvényei készítették elő, amely törvények útját viszont a magyar politikai elit fajvédő ideológiái és a "numerus clausus" egyengették.
A gondolati ősbűn viszont körülbelül akkor történt, mikor a liberális nemesség leszármazottai átvették a múlt század végén Istóczy handabandázó demagógjaitól az antiszemitizmust, és szalonképes ideológiává próbálták átfesteni. Még a később Teleki zsidótörvényei ellen szavát felemelő gróf Bethlen István is emlékiratában magát antiszemitának vallja, amennyire az, szerinte, "illik egy magyar emberhez". Hozzátesszük, hogy e század húszas, harmincas és negyvenes éveiben. Égbekiáltó a különbség múlt századunk liberális nemesi nagyjaihoz képest.
A népirtás nem pusztán egy idegen pusztító hatalom műve volt. A holokauszt szellemi előkészítésében részt vettek a magyar nemzet szellemi nagyságai, tekintélyes politikai és egyházi vezetői. Az antiszemita ideológiák pusztító hatását az állami tekintélyt felhasználva érték el, a konkrét kitelepítés pedig egyértelműen a magyar állam műve. Ha a magyarországi szellemi előzmények nincsenek, akkor nem tud kialakulni ez a példás együttműködés a magyar állam részéről Németországgal. Érzékletes példa erre Endre László népbírósági perében az utolsó szó jogán elmondott beszéde, melyben Széchenyi István, Szekf? Gyula, Bajcsy-Zsilinszky Endre és Ravasz László református püspök gondolataiból építkezve áll össze a kitelepítést végrehajtó háborús bűnös világképe.
A múlttal való szembenézés mindenképpen nehéz, főleg akkor, ha az a kép, amit ebből a vizsgálatból kapunk, nem a nemzetünkről szóló pozitív látást erősíti meg. A TEDISZ megemlékezéssorozatának szervezői szerint a múltról való reális kép a nemzeti bűnöktől való elfordulást és a tisztább jövő építését segítheti elő. A zsidóság képviselői is értékelték ezt a törekvést, amely a második világháborús népirtást nem egyszerűen történelmi balesetként fogja fel, hanem vállalja ezen esemény felelősségét, annak érdekében, hogy a jövőben soha semmi hasonló ne történhessen meg. Úgy gondolták, hogy a TEDISZ és a Hit Gyülekezete sokat tett ezzel a zsidó–keresztény megbékélésért, a tisztább jövő kiépítéséért.
Hét évvel az említett konferenciasorozat után, idén először rendezték meg az állami holokauszt-emléknapot. A formális megemlékezés azonban még nem biztosítja azt, hogy a tartalom valóban a bevallott célt tartalmazza. Áder János szavai azt mutatják, hogy a házelnök jobban foglalkozik az akkori helyzet mentegetésével, mint az állami vagy közéleti felelősség vizsgálatával. Szerinte az akkor történtek nem az itt élő többség akarata szerint voltak. Persze ennek ellentmondanak az akkori források és visszaemlékezések – például egyik szerint "a legtöbb helyen örültek az akció végrehajtásának, szórványosan sajnálják őket, de ezek inkább a román nemzetiségűek közül kerülnek ki". Az öncsalás, a hamis nemzettudat, a felelősség elhárítása melegágya annak a helyzetnek, amelyben jelenleg a politika területén több nyilvános antiszemita megnyilvánulást lehet tapasztalni, mint az elmúlt ötvenöt évben bármikor.
A házelnök mondanivalója az elhárítás szándékában pontosan megegyezik a MIÉP üzenetével, amely szerint a zsidóság képviselőjének, a Mazsihisznek érdeke az, hogy a bűntudatot fenntartsa a magyar társadalomban a holokauszt kérdéskörével kapcsolatban. Megdöbbentő az is, hogy egy teljes politikai párt van a parlamentben, amelyik nem vállal közösséget a többivel a náci népirtás elítélésében, távol maradva az ünnepi ülésről. Sőt a Krisztus-gyilkosság középkori, primitív vádját a zsidóság ellen felelevenítve nyilvános uszításba fog, méghozzá a holokauszt-emléknap kapcsán.
Áder a holokauszt kapcsán tett, másik megjegyzésében is bizonyságot tesz sajátos történelemértelmezéséről: "A nemzeti szocializmus és a szocializmus emberi méltóságot semmibe vevő, lelketlen gépezete az emberi lelkekben ejtette a legmélyebb sebeket." Nem érthető, hogy a szocializmus a házelnök beszédében hogy kerül a holokauszt mellé, hacsak azért nem, hogy a szélsőjobboldal felé is megtegye a szükséges gesztust. Amikor viszont a kommunizmus bűneit emlegetik, akkor – hogy, hogy nem – rendszeresen lemarad a nácizmus bűneinek felemlegetése. Bízzunk benne, hogy csak a feledékenység okán.
Az ünnepi ülés megrendezése is vagy feledékenységet, vagy diszkriminációs gondolkozást mutat. Az ünnepi ülésre meghívott egyházak közül kimaradt például a Hit Gyülekezete. Az az egyház, amely többek között ifjúsági szervezete által megrendezett konferenciasorozattal és az arról készült kiadvánnyal sokat tett a zsidó–keresztény megbékéléséért és a holokausztról való méltó megemlékezésért, valahogy nem fért bele a képbe. Azért-e, mert azok számára, akik folytonosan a magyar történelem retusálásán és újraírásán foglalatoskodnak, teher azoknak a létezése, akik jelzést adnak a valódi állapotokról; vagy ez egyszerűen csak azt jelzi, hogy a diszkrimináció rendszerszerűen beépült a hatalmon lévők gondolkozásába, ezt sem lehet tudni.
Mindenesetre emlékeztetni szeretnék arra, hogy – mint ahogy Mádl Ferenc köztársasági elnök levelében megemlékezett erről – a holokauszt a zsidók holokausztja mellett a romák holokausztja is volt. A köztársasági elnök úr viszont elfelejtette, hogy – még más csoportok mellett – a vallási kisebbségek is áldozatai voltak ennek. A holokauszt egyik fő üzenete a mai napig is az, hogy bármilyen, állami szintre emelt etnikai vagy vallási diszkrimináció következményei a világ legszörny?bb népirtásai – gondoljunk akár a nácizmus, akár az inkvizíció áldozataira. És az ez irányba megtett állami lépések vagy közéleti tekintélyek által megtett gesztusok súlyos folyamatokat indíthatnak el. Gondolta-e valaki a múlt század végének vagy e század elejének felelőtlenül, "csuklóból" zsidózó közéleti tekintélyei közül, hogy tömeggyilkosságok szellemi előkészítőiként vonulnak a történelembe?
Minden ember létezésében alapvető, elidegeníthetetlen, természetes joga vallásának és lelkiismeretének, származásának szabad vállalása, és e tekintetben őt semmilyen hátrány nem érheti. Amíg ezek a tanulságok komolyan nem jelennek meg a magyar közgondolkodásban, addig a holokauszt-emléknap csak fügefalevél az ország valódi állapotának elleplezésére. Amíg állami vezetők nem értik, hogy etnikai vagy vallási csoportra tett megjegyzésük vagy ellenük való intézkedésük emberek kivándorlását válthatja ki az országból. A felelősség elsősorban nem az ország külföldi megítélése iránt, hanem az élhető élet biztosítása iránt terheli őket, ez pedig még az itt élő emberek iránti felelősségnél is több.
Auschwitz után hosszú ideig élt egy illúzió arról, hogy ilyen szörnyűség többé nem ismétlődhet meg, a népirtás borzalmai mindenki számára intő jelként, fegyelmező erőként fognak hatni. A holokauszt-megemlékezések is ezzel a céllal történtek. Az elmúlt időben megerősödő hecckampányok azt mutatják, hogy az emberi gonoszság nagyobb mértékű, mint ahogy sokan gondolják. Józan politikai erők felelőssége, hogy az egyértelm? bűnöket mentegető, azokkal cinkos vagy gyűlölködő, tömegek ellen elkövetett bűnökkel azonosuló politikai erők vissza ne tudjanak élni állami tekintélylyel és hatalommal.
Olti Ferenc, a Mazsihisz alelnöke : "Megható és felemelő, nagyon emelkedett érzéssel gondolok a TEDISZ kezdeményezésére. Bár nem voltam a rendezvény fő sodrában, mégis sok pozitív emlékem fűződik hozzá. Az országszerte megrendezett emlékkonferenciák mellett a zsidó temetők rendberakásának a projektje is elindult. Mindez újszer? volt, mivel korábban nem volt erre, ilyen méretekben példa, így a zsidóság szolidaritásképpen élte ezt meg. Hiszen nemcsak beszédről, hanem tettekről volt szó.
Úgy gondolom, hogy a magyar közhangulat alakításához jelentősen hozzájárult a TEDISZ úttörő kezdeményezése: az a filozófia, hogy a vészkorszakban történteket »ki kell beszélni« Magyarországon. Addig ez gyakorlatilag zsidó belügy volt, a megemlékezések sorozata csak a zsidóság köreibe, általában a temetők falain belülre szorult. Ugyan itt-ott, sporadikus jelleggel voltak politikai megnyilvánulások, amelyek néha még bocsánatkérésbe is torkollottak – akár az állam, akár egyházak részéről –, de addig nem találkozhattunk általános mozgalommal. A TEDISZ – ahogyan most a kiváló parlamenti emléknap – hozzájárult, hogy az emlékezés beépüljön a köztudatba, hogy maga a téma jelen legyen a közvéleményben, méghozzá pozitív módon. Kedvezően értékeltem akkor is, hogy a holokausztról való megemlékezés nem kényszeredett volt. Nem az volt a kicsengése, hogy még mindig és már megint erről beszélünk, hanem, hogy erről feltétlenül beszélni kell, mint az életünk, történelmünk kitörölhetetlen részéről.
Az emléknapok talán segítenek a társadalomban immunizálási folyamatot beindítani a szélsőséges eszmékkel szemben. Ha csak egyoldalú információkat kapnak az emberek, akkor nem tudnak szelektálni, és könnyen az »ordas eszmék« befolyása alá kerülhetnek. Elindulhat olyan jófajta erjedés, aminek következtében elég éles határ jön létre a még elfogadható és a már elfogadhatatlan közbeszéd között. Az elfogadhatatlant pedig kiveti magából mind a politikai közélet, mind a társadalom többi szelete."
Beer Iván, a Magyar Holokauszt Emlékalapítvány elnöke: "Mint a holokauszt bizottság elnöke több vallásfelekezeti vezetőt is megkértem, hogy emlékezzenek meg a deportációról. Két időpontról volt szó: április 17-éről és október 16-áról. Amikor a Hit Gyülekezetének a vezetőjével, Németh Sándorral beszéltem, akkor ő magáévá tette a gondolatot, és a TEDISZ-en keresztül elindított egy olyat folyamatot, amellyel – ahogy mondani szokták – mintha egy zsilipet nyitottak volna ki.
Az első konferenciáról, az egriről azt hittük sokan, hogy ez lesz az egyetlen. Azonban a TEDISZ olyan eredményesen szervezett hasonlóakat, hogy az egész országra kiterjedt a kezdeményezés. Én magam voltam Pakson, Egerben és Százhalombattán e szervezés keretében.
A kezdeményezés erényének tartom, hogy úgymond társadalmiasult a magyarországi holokausztra való emlékezés. Ráadásul az emlékkönyv – az előadások gyűjteménye – is remekre sikeredett. Amerre jártam, valóban a helyi notabilitások és a helyi érdeklődés sok színével, szinte a teljességével találkoztam.
Április 17-ét több megemlékezési nap közül választottuk ki. Próbáltunk olyan napot választani, ami az akkor éppen közelgő választásoktól messze esett, és amikor a náci törvények érvénybe léptét megtaláltuk, úgy gondoltuk, hogy ez a nap megfelelő." (Hazafi Zsolt)
2001. 04. 21. (V/16)
