Az emléknap alkalmából most teljes terjedelmében elérhetővé tettük korábbi lapszámunkban a témában megjelent írásunkat. 

A 16 éves Miriam Ben Davidnak még a nyilas rémuralom előtt sikerült kimenekülnie Magyarországról: Románián keresztül eljutott a mai Izrael területére, ahol azóta is él. A menekülőakcióhoz azonban néhány hétre el kellett tűnnie. Erre az időre a Hegedűs család fogadta be, bújtatta el. Később, jóval a háborút követően Miriam felkereste Hegedűséket, majd mikor a gyermekei felnőttkorba értek, úgy döntött, hogy megismerteti őket a család magyarországi holokauszttörténetével és az őt annak idején bújtató családdal.

Merthogy voltak olyanok nálunk is, nem kevesen, akik 1944–45-ben zsidómentésre vállalkoztak, jóllehet minden sarkon ott virítottak a falragaszok, hogy aki a zsidókat segíti, felkoncoltatik.

Nem volt egyedi annak a vidéki családnak az esete, akik egy kislányt bújtattak, majd a szomszéd feljelentése után a falu főterén nyilvánosan végezték ki őket védencükkel együtt. „Ilyen hőstetteket nem lehet elvárni senkitől, de külön elismerést érdemelt egy olyan társadalomban, amelytől semmiképp sem állt távol a nácikkal való együttműködés és a feljelentgetés” – erősíti meg kérdésünkre Előd Nóra drámapedagógus, holokauszt-túlélő.

Elmondása szerint Miriam Ben-David a megmentőivel való kapcsolat, a beszélgetések, levelezések során szembesült azzal, hogy a zsidómentő kisemberek tevékenysége – az ismert nagy nevektől eltekintve – a háborút követő évtizedekben méltatlanul el volt hallgatva, még saját családjukban is. (A jeruzsálemi Jad Vasem emlékhatóság kezdeményezésére a ’80-as években indult el a magyarországi megmentők felkutatása és kitüntetése, de ez elég hosszadalmas procedúra, miközben az érintettek zöme már nem él.) Miriam, aki pszichológusként a túlélés és feldolgozás lélektanával foglalkozott egész életé­ben, azzal is tisztában volt, mekkora jelentősége van mindkét fél számára annak, hogy az üldözöttek kifejezzék hálájukat a megmentők felé.

Így aztán 1999-ben létrehozta a Párbeszéd a toleranciáért című programot azzal a céllal, hogy szervezettebb keretek között nyíljon lehetőség a magyarországi túlélők és embermentők találkozására. Az első konferenciát több másik követte, miközben elkezdtek csoportok szerveződni. 

Köztük volt az Ariadne csoport is, az egyetlen, amely a mai napig működik. A csoportmunka keretében pszichológusok – Kocsor Judit, László Klári – vezetésével lassan megindult egy párbeszéd mentők és megmentettek között. Az Ariadne elnevezés arra utalt, hogy miként a mitológiai hősnő fonala kivezette Thészeuszt a labirintusból, úgy vezeti őket is beszélgetéseik fonala a személyes történeteik mentén a múlt jobb megismeréséhez és egymás megértéséhez. 

Az Ariadne csoport tagjai elsősorban iskolákba járnak megemlékezéseket tartani. Az utóbbi 3-4 évben a tizenévesek sokkal érdeklődőbbek lettek, mint korábban.

„A csoport indulása volt a felfakadás időszakának kezdete, amikor mindenki elmondta a maga történetét a többieknek a sok évtizedes hallgatás után. Annak, hogy az elmúlt húsz évben sokakban az az érzés támadhatott, hogy a csapból is a holokauszt folyik, az volt az oka, hogy 60-70 évig hallgattunk róla – politikai okokból is, de amiatt is, mert a traumákkal való szembenézéshez idő kell. Másrészt mi vagyunk az utolsó nemzedék, aki még tanúskodhat róla. S egyszer csak a halálközelségben mindenki el akarta mondani az emlékeit és ehhez szüksége volt egy olyan közegre, amelyben őszintén megnyílhat – ilyen volt kezdettől az Ariadne” – emlékszik vissza Nóra, aki 2001-ben csatlakozott a csoporthoz. 

Az Ariadne első két éve arról szólt, hogy embermentők és megmentettek végighallgatták egymás történeteit és ezáltal közel kerültek egymáshoz. Traumatizált csoport volt mindkettő, hiszen a megmentők az életüket kockáztatták másokért, de méltatásuk sokáig elmaradt. A túlélők pedig olyan borzalmakon mentek keresztül, hogy időbe telt, mire ki tudták fejezni a hálájukat azért, hogy életben maradtak. Az Ariadne csoport egyik különlegessége, hogy a két, eltérő hátterű csoport végre leült egymással beszélgetni, aminek eredményeképp megszületett a Különbéke című kötetük, melyben a tagok személyes elbeszéléseit adták közre. 

„Nagyon fontos adalék, hogy az első könyvünket a pannonhalmi Bencés Kiadó adta ki, mégpedig egy zsidó–keresztény párbeszédet célzó programjuk keretében” – fűzte hozzá Nóra, aki kezdettől részt vett az Ariadne kiadványainak gondozásában. A csoport, melynek fő tevékenysége egyrészt az emlékek gyűjtésére és rögzítésére, másrészt az iskolai emlékápolásra fókuszál, összesen három könyvet adott ki eddig (Lerakott kövek (2014); Egymáshoz szólunk (2018). A kiadványok tovább gyarapították az Ariadnéhoz kötődő érdeklődők és tagok számát, bár a csoport szűkebb tagsága a kezdetek óta olyan 15 főre tehető. 

Az általuk közreadott történetek között olvashatjuk Vanczák Zsuzsa beszámolóját is, akinek a szülei közel száz zsidó ember életét mentették meg, vagy Kopházy Zsókáét, aki rendkívül fiatalon, mindössze 13 évesen mentette az üldözötteket.

„Akkoriban a budafoki löszhegyekben még számos üres barlanglakás volt. Zsókát egyik osztálytársa megkérdezte, hogy nem tudná-e a szüleit elbújtatni, mire ő azt mondta, de, jöjjenek ki. Elrendezte őket. Másnap jött még két nagynéni meg nagybácsi – felment a létszám 15-re. Egyik hozta a másikat. A szülők azt mondták neki, csinálsz, amit akarsz, mi nem vagyunk benne, nem is tudunk róla. Zsóka 13 évesen ételt szerzett védenceinek, hordta ki alóluk a fekáliás vödröt éjszaka, mindezt úgy, hogy ne lehessen észrevenni, mit csinál. Tele vagyunk ilyen történetekkel, ezek is hozzátartoznak a képhez – vagy ezek tartoznak hozzá igazán” – mondja Nóra, aki maga is a „jó embereknek” köszönhette életét.

A családját hamis papírokhoz és munkahelyhez segítő katolikus apácának, a hamis keresztleveleket szerző református ismerősnek, illetve az őt és nővérét bújtató Homonnay családnak, akik Sztehlo Gábor evangélikus lelkész gyermekmentő tevékenységében vettek részt.

Nóra volt az egyedüli, aki az Ariadne csoport révén 50 év múlva találkozni tudott saját egykori megmentőjével is, Homonnay Máriával, aki megkapta a Jad Vasem Világ Igaza kitüntetését is. „Emlékszem, nagyon elszégyelltem magam azért, hogy nem kerestem soha a Homonnay családot. Mária 2012-ben bekövetkezett haláláig viselte a Gestapo kínzásának nyomait, amiket 12 éves korában szerzett, mert nem árulta el a szülei által bújtatott gyerekeket, azaz minket” – idézi fel a találkozást Nóra.

Egyetértünk abban, hogy az embermentők bátorsága a mai világban is példaadó: a belső értékrendjüket a tömegnyomással szemben is felvállaló magatartásuk örökérvényű mintaként működik. 

Az Ariadne csoport tagjaiban erős szándék van arra, hogy az emlékeiket ne vigyék el magukkal – először egymással osztották meg azokat, majd kitágult a kör a fiatal nemzedékekre is, így elsősorban iskolákba járnak holokauszt megemlékezéseket tartani. Az utóbbi 3-4 évben tapasztalták meg azt, hogy a tizenévesek sokkal érdeklődőbbek lettek, mint korábban – úgy tűnik, hogy a társadalmi korfa két pólusán minden korábbinál nagyobb lett a nyitottság a közlésre és a befogadásra is.

„A pedagógusok részéről sem jellemző az elutasítás. Amikor összegyűjtöttem a tanári visszajelzéseket, olyanok is voltak köztük, akik kimondták: mit várunk a gyerekektől, ha mi magunk is olyan keveset tudtunk a holokausztról?”

– meséli Nóra, akinek meggyőződése, hogy a személyes részvétel, az elbeszélő és a történet hitele egy ponton képes áttörni az előítéletek falát. Így aztán az idős túlélők gyakran felkerekednek és mennek országszerte mindenfelé, ahová csak hívják őket, s a beszélgetések után talán mindig nő kicsit az esélyünk arra, hogy a múlt soha többé ne ismétlődhessen meg.

Kérdés persze az is, hogy mennyire lehet hatni egy olyan társadalomban, ahol a múlthoz való viszony erősen indulatvezérelt és a legalapvetőbb kérdések terén sem alakult ki nemzeti minimum. „Én azt tartom, hogy a művészi forma az egyetlen, ami ezt meg tudja oldani: az irodalom, a film, a képzőművészet átélhetővé tudja tenni az emberi sorsokat. Nem véletlen, hogy drámaórákat tartok, mert az is egy élményforma. Érzelmi szinten sokkal inkább hatni lehet az embe­rek­re, mint racionális alapon. Az oktatás ezt nem tudja megoldani” – mondja Nóra. 

Már a holokauszt magyarországi emléknapjának bevezetésekor (2000) elkezdett gondolkozni azon, hogyan lehetne a dráma eszközeivel emlékezetessé tenni az új iskolai „kötelező” rendezvényt: április 16-át. Végül egy 2010-ben készült dokumentumfilm, a Holtak országa adta meg az alapötletet: a történet egy olasz nőről szól, aki már közel az ötvenhez szerez tudomást édesapja első, Magyarországról elhurcolt és meggyilkolt családjáról. A résztvevők – középiskolás és 8. osztályos tanulók – 
a történetből kiindulva keresik a válaszokat a zsidó identitás mibenlétére, és rácsodálkozhatnak arra, mennyire nehezen értelmezhető témakör ez az egész „zsidókérdés-tematika”, különösen nálunk, Magyarországon. 

„A közép-európai zsidó identitás nagyon sokszínű. Magyarországon egészen különleges helyzet állt elő amiatt, hogy az asszimiláció itt sokkal előrehaladottabb és intenzívebb volt, mint bármely más európai országban.

Én például egy unitárius családba születtem, amelyben a zsidó származás nem jelentett sem identitást, sem életformát, sem vallást” – magyarázza Nóra, hozzátéve, hogy ma sem tudja pontosan, mit is jelent a zsidó identitás. Karsai László történész kifejezésével élve Nóra is „holokauszt-zsidónak” vallja magát, azaz politikai szempontból zsidóként határozza meg magát akkor, mikor azt látja, hogy politikusok ma is képesek választóvonalat húzni zsidók és nem zsidók közé. Gyerekkora óta nem érti ugyanis, mitől fontos az, hogy ki zsidó és ki nem. „Én tényleg hiszek abban, hogy a világ és benne Európa a globalizáció felé halad és még néhány évtized és abszolút nem lesz fontos az etnikai származás” – reménykedik.

Az Ariadne csoport tagjai a pandémia előtt havonta találkoztak, azóta viszont hetente jönnek össze beszélgetni egymással, kihasználva az infokommunikációs eszközök előnyeit. 

A járványidőszak nekik végképp nagyon hosszúnak tetszik, különösen, hogy szeretnék kihasználni a hátralévő időt – sokuk 90 körüli vagy afeletti. Életük minden pillanatát értékelik, a köztük lévő összetartás erős.

„Hat utat kellett lemondanunk a járvány miatt. Utoljára Kárpátalján jártunk, Beregszász környékén, ami egy nagyon sikeres és szép út volt. Találkoztunk ott pedagógusokkal, diákokkal és a beregszászi magyar tanítóképző hallgatóival, s úgy láttuk, nagy újdonság volt nekik mindaz, amiről beszéltünk. Kárpátalja egy külön történelmi fejezet, még tervezünk oda visszamenni” – mondja a 85 esztendős Nóra, akinek most jelent meg egy drámapedagógiai könyve is. Javában dolgoznak azon, hogy a csoportjuk rendezvényeiről egy könnyen hozzáférhető, virtuális anyagot is összeállítsanak, hiszen mint mondják, „az Ariadne a történeteinek összessége”.