Az írás időzítése valószínűleg nem a véletlen műve: október 23-án jelent meg a baloldali The Guardian brit napilap online felületén. Éppen, amikor nemcsak mi, magyarok, hanem az egész világ az akkori legerősebb diktatúrával szembeni bátor kiállásról, az elnyomás elleni önfeláldozó harcról emlékezett meg, Butler az LMBTQ-zászló égisze alatt hirdet harcot mindenki ellen, aki másképp látja a világot, mint ő, a progresszív, feminista filozófus.
Némiképp ironikus, ahogy a szeretet és elfogadás jegyében az elnyomottakért (értsd az ő értelmezésükben a nők és LMBTQ+ emberek) zajló küzdelem élesedik, és egyre nyíltabban támad mindent és mindenkit, akit nem érez elég radikálisnak. Mindenféle árnyalás nélkül hirdet harcot a keresztények, muszlimok, ortodox zsidók, konzervatívok ellen, nemes egyszerűséggel lefasisztázva őket.
Ironikus, mivel ugyanebben a cikkben kikéri magának, hogy a „tekintélyelvűek” egyre inkább a kommunizmushoz hasonlítják a „genderizmust”. Az, hogy a konstruktivista genderelmélet milyen szoros kapcsolatban van a feminizmussal és magával a marxizmussal is, egészen nyilvánvaló, erről számos kiváló elemzés született. Sőt, a genderelméletek legnagyobb elméletalkotói nem is titkolják a marxizmus által hirdetett dialektikus materializmust a 20. század derekán nyugaton újraélesztő kritikai elmélet iránti rajongásukat. Közös és nem új keletű, nyíltan deklarált célja mindkettőnek a patriarchális társadalom lerombolása, a monogám párkapcsolat felülírása, a szabad, korlátok nélküli szexkultúra megteremtése. A szemükben a nukleáris család az elnyomás „műhelye”, valami, amit gyengíteni kell ahhoz, hogy a társadalmi egyenlőség megvalósulhasson.
„A feleség felszabadításának első feltétele, hogy az egész női nemet vissza kell vezetni a termelőiparba, ez pedig csak akkor lehetséges, ha a társadalom gazdasági egységét képező monogám családot eltöröljük”
– írja Friedrich Engels A család, a magántulajdon és az állam eredete című munkájában.
Hogy ez a gyakorlatban mit jelent, azt a marxista alapokon álló radikális feminista, Shulamith Firestone írta le 1970-ben megjelent alapművében, A szex dialektikájában. Magyarázata szerint a család felszámolása – ami a nők felszabadításának előfeltétele – magától értetődően együtt jár azzal, hogy „a szexualitás a résztvevők számára, nemére, életkorára, biológiai kapcsolatára és családi állapotára vonatkozó minden kötöttség alól felszabadul. A „korlátlan pánszexualitáshoz … kell visszatérnünk, ami bizonyára a hetero- homo-, biszexualitás kategóriáit is meghaladná” – írja Firestone, majd hozzáteszi: „El fog tűnni minden tabu, amely a felnőttek és a gyermekek, illetve a homoszexuálisok között létrejövő nemi aktusra vonatkozik.”
Innen, Magyarországról szemlélve azt a folyamatot, ami az elmúlt években a világ „boldogabb” felén, a „fejlett nyugaton” történik, a genderizmus és a kommunizmus közötti párhuzam egyre nyilvánvalóbb. S ha már Judith Butler úgy gondolta, hogy éppen a kommunista elnyomó diktatúra ellen kitört 1956-os forradalom ünnepén kéri számon, hogy miért hasonlítják az ő neve által is fémjelzett mozgalmat, „forradalmat” egy olyan rendszerhez, ami a szenvedés csökkenését ígérte, de eddig a gyakorlatba átültetve, minden alkalommal és mindenhol mérhetetlen szenvedést szült, megpróbálom megválaszolni a költői kérdést.
A kommunizmus mestere volt a valóság szavak által történő eltorzításának. Amikor a parasztok földjét elvették, vagy kisöpörték a padlást, azt mondták, ezek kulákok, „osztályidegenek”, a nép ellenségei, elnyomók. Megérdemlik a sorsukat. Sokunk nagyszülei és dédszülei szinte mindenüket elvesztették. Amikor az embereket kényszermunkára hurcolták, azt mondták, „málenkij robot”, egy kis munka lesz csupán: aztán évekre vagy éppen korai halálukig dolgoztatták az elhurcolt civileket, embertelen körülmények között. És ha már 1956-ról beszélünk, a forradalom, amiért sokan az életüket, egzisztenciájukat feláldozták, a kommunista retorikában ellenforradalommá vált. „Amiről nem beszélünk, az nem létezik”: így szűnt meg Magyarországon a munkanélküliség, a szegénység, az öngyilkosság.
A valóság persze mást mutatott, de az nem számított. „Legfőbb érték az ember!” – szólt a kommunista szlogen, amit nagyapám előszeretettel mormolt el a bajsza alatt, amikor éppen újra bebörtönöztek valakit.
A kultúra hatalmas fegyver. Olyan fegyver, ami vérontás nélkül is képes győzelmet aratni. Amikor azt hallom, hogy nem lehet büntetlenül, mások rosszallása nélkül használni olyan szavakat, mint „anya”, „apa”, „nő”, „anyatej”, „anyaméh”, „vagina”, vagy látom azt a retorikát, ahogy a nemváltó műtétből az újbeszélben „nemi helyreállító műtét” lesz, a nemi identitászavarból egy normál identitástípus, a szexuális normák szinte teljes felszámolása a „sex positivity” jegyében zajlik, és mindenki valamilyen „fób”, aki a legártatlanabb genderkritikus megjegyzést meri tenni, akkor nem tehetek róla, eszembe jutnak a nagyszüleim történetei.
Az emberek, történetesen a szüleim és nagyszüleim láttak, tapasztaltak, érzékeltek egy bizonyos valóságot a saját bőrükön, majd ugyanerről elolvasták a párt narratíváját, meghallgatták a híreket, és a többség, a csendes többség magában vagy halkan suttogva levonta a következtetést: ezek hazudnak. A valóságot nehéz megerőszakolni. Az éhezővel nehéz elhitetni, hogy jóllakott. Mert persze lehet azt mondani a „kommunista szombatra”, hogy az emberek önként és dalolva, mindenféle kényszerítés nélkül dolgoztak ingyen a szabadidejükben, de az, aki ebben részt vett, pontosan tudta, hogy nincs szabad választása. És gondolom, nagyanyám sem érezte magát „felszabadítva” a férfiak elnyomása alól, amikor 45 kilósan súlyos köveket pakolt és betont lapátolt az üzemben, meg akkor sem, amikor háromhetes szülési szabadsága után már újra dolgoznia kellett, és a szünetekben rohant haza lopva, hogy egyáltalán megszoptathassa a gyerekét. Micsoda egyenlőség a női nemnek!
Látsz egy férfit, férfi testben, férfi nemi szervekkel, aki nőnek vallja magát. Történetesen egy hatéves kislánynak. És már jönne a szádra, hogy nem, te nem egy hatéves kislány vagy, hanem egy középkorú férfi, aki otthagyta a családját (hét gyerekét), hogy „új életet kezdjen”. Már mondanád, amit gondolsz, de ha Kanadában élsz, kétszer is meggondolod, mit írsz ki a Twitterre. „A transznemű nő pontosan ugyanolyan nő, mint aki nőnek született!”, „Férfiak is szülhetnek!” – bizarrnak ható állítások, amiket egy radikális kemény mag teljes mellszélességgel védelmez, akár olyan áron is, hogy saját korábbi harcostársait kezdi ellenségnek nevezni. Az öndefiníción alapuló nemi identitás elfogadása folyamatosan feszegeti a valósággal való kapcsolatunkat.
A szüleim generációja megszokta, hogy kettőskönyvelnie kell: akik nem voltak hithű kommunisták, tisztában voltak azzal, hogy amit az iskolában tanítanak nekik, az sokszor hazugság. Tudták, mit lehet mondani nyilvánosan, és mit nem, tudták, kik azok, akik előtt őszintén lehet beszélni, és tudták, mikor alkalmazzanak öncenzúrát. Volt egy otthoni és egy nyilvános életük. És persze voltak a besúgók, akik miatt sosem érezhették magukat teljesen biztonságban.
A kommunisták a gondolataidat is akarták. Nem volt elég, hogy elmenj a gyárba és elvégezd a feladataidat, aztán hazamenj a családodhoz. Nem. Az ateista pártállam elvárta, hogy hitet tégy mellette, és üldözött mindenkit, akiről sejthető volt, hogy másképp érez, másképp gondolkodik. Egyet kellett érteni a rendszerrel, vagy legalábbis meggyőzően imitálni az egyetértést. Az ötvenes években bármikor jöhetett a fekete autó. (Külön szavunk van arra a gerincvelőig ható rémületre, amit az éjszakai csengőszó jelentett: csengőfrász.) Bármikor bárkit elvihettek, megkínozhattak, valódi tárgyalás nélkül elítélhettek, kivégezhettek. Mindezt persze a szebb jövő, a teljes egyenlőség, a szenvedés csökkentésének nevében. Ilyen az, amikor valóban nincs szólásszabadság.
Öncenzúra – ismerősen cseng a kifejezés azoknak, akik most a tengerentúlon próbálnak véleményt nyilvánítani bizonyos „érzékeny” témákban? Azokban az országokban, ahol az oktatásban a genderalapú propaganda térhódítása zajlik, a szülők sorra veszik ki a gyerekeiket az iskolákból, hogy otthon oktathassák őket, vagy ha erre nincs lehetőségük, pontosan azt teszik, amit a kommunizmusban a nagyszüleim tettek: elkezdik felvértezni a gyerekeiket olyan állításokkal szemben, amik gyökeresen ellentétesek azzal, amiben hisznek, amit helyesnek és igaznak tartanak, amilyen szellemben a gyerekeiket nevelni szeretnék. Nem, nem azzal van a többségnek problémája ezekben az országokban, hogy a másság iránti elfogadásra tanítanák a gyerekeiket. Amit nem tudnak és nem is akarnak elfogadni, az a nő, a férfi, a család, a szexuális erkölcs teljes újradefiniálása. Méghozzá úgy, hogy arról valódi párbeszéd nem zajlott, és az állításokkal szemben a tudományos megalapozottság megkérdőjelezhető.
Került már börtönbe egy apa azért a „főbenjáró bűnért”, mert megtagadta, hogy lányát fiúként szólítsa. Ma is vannak, akik elveszítik a munkájukat, vannak, akiket lejáratnak, meghurcolnak a véleményükért. Nem itt, a „fasiszta” Magyarországon, hanem a „szabad”, nyugati országok némelyikében.
A kommunisták új embertípust álmodtak meg. Új etikát, új normákat. Minden, ami a korábbi időkre emlékeztetett, veszélyes volt és ezáltal üldözendő. A keresztények nyíltan üldözött személyekké váltak, papokat hurcoltak el a Gulágra vagy hazai munkatáborokba. Voltak, akiket koncepciós perek során elítéltek (például Mindszenty bíborost), voltak, akiket ki is végeztek. Még a késői Kádár-korban is csendesen lehetett csak vallásos valaki. Vajon miért érezték ekkora veszélynek a kommunista rendszerre nézve a hitet? Azért, mert a keresztények emberképe nem egyezik a szocialista emberképpel. Mert a krisztusi hit alapja a Szentírás és az a hagyomány, ami évszázadokon át örökítődött nemzedékről nemzedékre, és ami nem cserélhető fel a marxista tételekkel, sem más, éppen aktuális eszmével. A kereszténység lényege a kinyilatkoztatáson alapuló személyes hit, ami nem öndefiniálásra épül. Az a vallás vagy hit, ami az aktuális trendek mentén folyamatosan újraírja önmagát, elveszti a valódi, mély lényegét. A kommunisták megértették, hogy ez a krisztusi ember- és világkép olyan erejű, ami már nem egy birodalmat túlélt anélkül, hogy a lényegi üzenete változott volna. Ezért akarták eltörölni – sikertelenül.
A gender mainstreaming számára a bibliai kereszténység és általában minden vallás, ami a saját gyökereit komolyan veszi, akadályt jelent. Ennélfogva ellenséggé válik, és már ott is vagyunk a szerző legfőbb állításánál: mindenki fasiszta, aki nem támogatja a genderizmust. Mindenki. Judith Butler utal rá: a pápa is fasiszta.
A kommunizmusban sosem lehettél elég progresszív. Az, aki az egyik nap még ünnepelt hős volt, másnap már börtönben találta magát – jobb esetben. Az ideológia nem tűrte a kritikát, még a jobbító kritikát sem.
A kommunizmust nem lehetett megkérdőjelezni. Nem tudom, hogy érzi magát most, 2021-ben Margaret Atwood vagy éppen J. K. Rowling, amikor korábbi harcostársaik ellenségnek nyilvánítják őket, és rájuk aggatják a „TERF” címkét (transzkirekesztő radikális feminista). Az LMBTQ-mozgalom lassan felfalja sajátjait, ahogy lépésről lépésre halad előre a céljai felé.
„Azt kell gondolnod, amit mi gondolunk!”
Ha nem értesz egyet, transzfóbnak neveznek. Ilyen logika mentén kiáltották ki transzfóbnak Blaire White-ot, az ismert transznemű influenszert, mert úgy véli, a nemi identitásunk bináris (vagy nő, vagy férfi vagy), és így vált ellenséggé Arielle Scarcella leszbikus, feminista aktivista is. Utóbbi azért, mert nyíltan kimondja, hogy nem szeretne férfi nemi szervvel bíró transznemű nőkkel viszonyt folytatni, mert leszbikusként ő bizony nem érez irántuk vonzalmat.
Mi a baj a genderizmus radikálisan konstruktivista elméletrendszerével? Az, hogy nem lehet kritizálni. Hogy inkonzisztens, állításai tudományos alapon sok esetben nehezen megfoghatóak. Az, hogy a filozófiai műhelyekből kinőve olyan társadalomformáló erővé vált, ami meghatározza az oktatást, a kutatást, a jogalkotást. Az a felvetés, miszerint a biológiai adottságaink nem határozzák meg egyértelműen a nemi identitásunkat, jogos, érdekes, fontos, de nem tekinthető tudományos ténynek. Valójában nem tudjuk, hogy pontosan mekkora szerepük van a nemi identitás formálódásában a biológiai tényezőknek és a környezetnek, és azok hogyan hatnak egymásra. Elgondolások, elméletek és kutatási adatok vannak – amik részben alátámasztják a genderelmélet egyes tételeit, részben ellentmondanak azoknak. Ez nem egy eldöntött kérdés, nem valamiféle megkérdőjelezhetetlen kinyilatkoztatott igazság kellene, hogy legyen, hanem egy nyílt, lehetőleg elfogulatlan diskurzus központi eleme, amit sok oldalról igyekszünk megközelíteni, hogy minél pontosabban írhassuk le a valóságot.
És ha már párhuzamot vontunk a szocialista és a genderforradalom között, hadd mutassak rá egy különbségre is: még a kommunizmusban is lehetett viccelni. Finoman ugyan, némileg cenzúrázva, de lehetett. Genderügyben vajon miért nem szabad?
A szerző Az Értékközpontú Pszichológusok Munkacsoportjának tagja
2021.10.29. (XXV/43)
