Az utóbbi idők egyik legforróbb témája a transzneműség és a nemi identitás, illetve ennek mentén a gyermekvédelem kérdése. Ha megengedik, akkor egy szimbolikussá vált kérdéssel kezdeném: vannak-e nemváltó óvodások?
Szilvay Gergely: Nyilvánvaló, hogy kiskorúakat nem műtenek át sem itthon, sem nyugaton, ugyanakkor a nemváltás nem ezzel kezdődik. Nyugaton, különösen az Egyesült Államokban megerősödött az a felfogás, miszerint a gyermekek nemi identitása 3-4 éves korukra megszilárdul – és ha ez ellentétes a biológiai nemükkel, akkor el kell kezdeni az átmenetet, mondván, hogy különben súlyos lelki károkat szenvednek, akár az öngyilkosság veszélye is fennállhat, ami azonban nem igaz. Tehát a nemváltás egy folyamat, amelynek az első lépése az, hogy otthon, az óvodában vagy az iskolában elkezdik a megélt neme szerint kezelni a gyermeket, 8-9 éves korában pubertásgátló gyógyszereket adnak neki, 16 éves kor körül kezdődnek a hormonkezelések, majd nagykorúként jöhet a műtét. Nyilván ez a folyamat függ az adott országban érvényes szabályozástól, de a gyakorlatban az a tapasztalat, hogy aki ezt a folyamatot elkezdi, az végig is csinálja – dacára annak, hogy a nemi diszfóriával küzdő gyerekek 80–95 százaléka magától azonosulna a biológiai nemével kamaszkora környékén, ha nem terelnék el a nemváltás irányába.
A jelenség rendkívüli módon terjed: az Egyesült Királyságban például a Tavistock Klinika adatai szerint a 2010 és 2020 között nemi diszfóriával szakemberhez forduló 3 és 18 év közötti gyerekek száma az évi 138 főről 2748 főre ugrott. Mennyiben lehet ezt divatjelenségként értelmezni?
Sz. G.: A feminizmus második hulláma hozta be az úgynevezett gender fogalmát, amelynek a lényege, hogy a biológiai testtől teljesen elválaszthatóak a nemi szerepek, ami egyfajta társadalmi konstrukció. A transzneműség ehhez képest egy dupla csavar, hiszen nemcsak azt mondja, hogy ez a kettő elválasztható, hanem azt állítja, hogy a megélt nem veleszületett tulajdonság – vagyis születhet az ember rossz testbe.
Ez persze sem teoretikusan, sem orvosilag nem igazolható, de a posztmodern eszmei irányzatok, a dekonstrukcionizmus – amely szerint a nyelv abszolút módon meghatározza a valóságot – és az a gondolat, hogy csak a belső én kiteljesedése a lényeg, alapot teremtettek arra, hogy sokan a biológiai kereteket is felülírhatónak gondolják, a mentális problémákból pedig emberi jogot kreáljanak.
Természetesen egy felnőtt embernek joga van azt tenni a testével, amit akar, de azt azért ne mondjuk, hogy ez az egyetlen módszer egy súlyos mentális probléma kezelésére. Érdekes, hogy sok idősebb transznemű személy is ellenzi, hogy kamaszok tömegeinek ezt a megoldást ajánlják automatikusan.
Amikor valaki meg van arról győződve, hogy a nyelv konstruálja a valóságot, illetve alkotja meg az identitást, akkor könnyű elhinni azt, hogy engem csak „besoroltak” egy adott nembe, de valójában nem az vagyok, amit a testem mond. Ám ugyanez a filozófia törékennyé is teszi a követőit, hiszen ha pusztán szavakkal lehet identitást építeni, akkor szavakkal le is lehet azt bontani. Ezért élik meg a transzmozgalom hívei a felfogásukat ért kritikákat úgy, mintha „dehumanizálnák” őket. De ez olyan, mintha én keresztényként azt mondanám, hogy aki nem fogadja el a hitemet, az nem tekint engem embernek.
Betlen Anna: Hadd védjem meg a feminizmust! A gender, vagyis a társadalmi nem egy nőkre és férfiakra szabott történelmileg változó elvárás- és szereprendszer, amelynek azonban állandónak mondható vonása az alá-fölé rendeltségi viszony a férfiak és a nők között. A feminizmus célja ennek az alá-fölé rendeltségnek a békés eszközökkel való lebontása, hiszen nemcsak a nőknek, hanem az egész társadalomnak, így a férfiaknak is jobb lenne, ha a nők egyenlő jogokkal és lehetőségekkel rendelkeznének, és a tudásuk, alkotóerejük, tehetségük jobban érvényesülne.
A transzmozgalom a nőmozgalmak békés, emberi jogi alapokon álló politikai eszközeit veszi át és facsarja ki, a hátrányos helyzetű kisebbség (a transz emberek) által átélt szenvedésre helyezve a hangsúlyt: „Minket sajnáljatok, nekünk a legrosszabb.”
Mára már természetesnek tartunk sok olyan vívmányt, amelyekhez a nőmozgalmaknak évtizedes, sőt évszázados küzdelmei vezettek, mint amilyen például a nők számára biztonságos terek (női WC, öltöző, de idetartoznak a bántalmazott nők számára létesített menedékotthonok is), a női sportok, vagy akár a nők politikai és gazdasági szerepvállalásának lehetősége. A transzmozgalom számos országban elérte, hogy ezeket a vívmányokat férfinak született, de nőként élő személyek előtt is megnyissák. Egyre több olyan esetről hallani, hogy nők számára elkülönített terekben (börtön, menedékotthon, öltöző), sportversenyeken vagy politikai pozíciókban transznők élnek a nők hátrányos helyzetét ellensúlyozni hivatott lehetőségekkel.
Ami az eredeti kérdést illeti: korábban is akadtak emberek, akik transzneműként azonosították magukat. Ebben a mostanában, elsősorban gyerekek és fiatalok körében tapasztalt rendkívül gyors felfutásban nyilvánvalóan van szerepe a divatnak is, ahogy biztosan kell találnunk mögötte valamilyen gazdasági érdekeket is. De az egész bonyolult problémakör hátterében szerintem alapvetően a gyermekbántalmazás áll. A gyermekbántalmazás fogalmát igen tágan kell érteni: ide sorolunk minden olyan fizikai, szexuális, érzelmi erőszakot, erőszakos vagy a gyermek érettségéhez nem illő szexuális hatást – ilyenek például a pornográf tartalmak –, amely a gyermek saját nemével való azonosulását megzavarhatja. Az erőszakos hatásnak kitett gyermek saját rossz közérzetét, szorongásait, zavarát valahogy megpróbálja megérteni, megmagyarázni magának. Megoldást ott fog keresni, ahol talál: ha tehát egy kisgyermeknek vagy egy kamasznak gondjai vannak a saját nemével, akkor megnézi, hogy milyen megoldást tud „leemelni a polcról”, s ha az interneten, a kortárs közösségben azt hallotta, hogy lehet rossz testbe születni, akkor „rájön”, hogy ő igazából nem is lány, hanem fiú, vagy fordítva.
Óriási gond, hogy ezekről a nemváltó folyamatokról nincs elegendő, nagy elemszámú kutatás, ezek ugyanis sok esetben le lettek állítva: működik az eltörlés vagy elhallgattatás kultúrája.
Ugyanakkor konkrét eseteket vizsgálva azt látjuk, hogy amikor egy gyermek vagy felnőtt rettenetesen érzi magát – és itt tényleg borzalmas kínlódásra kell gondolni –, mert a megélt neme és a biológiai neme nem egyezik, akkor ennek a hátterében nagyon gyakran abúzus vagy legalábbis súlyos és nem kezelt mentális probléma áll.
„Amióta az eszemet tudom, mindig úgy éreztem, hogy férfinak kéne lennem. Igazából senki nem nézett úgy rám, mint egy nőre. Az iskolában mindig a fiúkkal lógtam, nem tudtam szót érteni a lányokkal. Később a szüleim elváltak, a gyülekezetünk – ami az Egyesült Királyságban volt – pedig felbomlott. Innentől kezdve nem hittem már a szervezett gyülekezet fogalmában, Istent viszont sose tagadtam meg. Úgy éreztem, hogy mindig közel van hozzám.
Egy névleges keresztény családban felnőve sosem beszéltek velem a szexualitásról, nemi diszfóriáról, vagy a transzgenderizmus veszélyeiről. Ez oda vezetett, hogy az interneten néztem utána a belső vívódásaim okának, és rábukkantam a transzgender fogalmára. Kétségbeestem, mivel úgy látszott, hogy csak akkor tudok boldog férfiként élni, ha műtéti beavatkozásoknak is alávetem magam. Nem akartam nemváltó műtétet, mert egyébként vonzónak tartottam a testemet, csak úgy éreztem, hogy nem a sajátom – hogy egy női testben él egy férfi lélek.
Az iskolában folyamatosan zaklattak 12 éves korom körül, majd 14 évesen végignéztem, ahogy meghal az édesanyám, ezért az apámhoz és az új feleségéhez kellett költöznöm. Itt megint adódtak más jellegű problémák, így elszöktem tőlük, amikor 16 éves lettem.
Gyakorlatilag teljesen hajléktalanná váltam, sok zaklatás és erőszak ért ebben az időben. Végül 18 évesen úgy döntöttem, férfi szeretnék lenni, ezért tesztoszteront kezdtem szedni. A szakemberek nem ajánlottak más terápiás segítséget, nem merült fel bennük, hogy a problémáim gyökere nem a nemi identitásban, hanem az átélt traumákban és a nehéz családi háttérben van.
Majd 21 évesen Isten beavatkozott az életembe. Úgy éreztem, el kell kezdenem gyülekezetbe járni. Találtam is egy jó közösséget, ahova beilleszkedtem.
Egyszer egy barátom azt a kérdést tette fel, hogy megkérdeztem-e Istent arról, mit gondol erről az egészről. Annyira megfogott ezzel az egyszerű mondattal, hogy egy 3 hónapos beszélgetés következett az Úr és énközöttem.
2019-ben teljesen alárendeltem magamat Isten igéjének, és abbahagytam a hormonok szedését. Újra nő akartam lenni, innentől már tudtam, hogy ez az ő akarata. Megértettem, hogy nem másokhoz kell hasonlítanom magam, hanem úgy lehetek nő, ahogy vagyok, ahogy én érzem magam. Szerencsére a hormonok hatása elmúlt, ismét visszakaptam a női testemet, hangomat. Végre jól érzem magam a bőrömben. Azóta menyasszony vagyok, és a vőlegényemmel lázasan szervezzük az esküvőnket.”
(Részlet az X out Loud, ex-LMBTQ embereket bemutató kiadványból.)
Ki lehet a bántalmazó?
B. A.: A bántalmazás általában a családban vagy a gyermek közvetlen környezetében történik. Súlyos családi konfliktusok, elhanyagolás, érzelmi és/vagy fizikai bántalmazás, és persze a közvetlen szexuális erőszak is oda vezethet, hogy a gyermek elfordul saját nemétől. Ami a szexuális erőszakot illeti, ne csak a közvetlenül a gyermek ellen elkövetett szexuális bántalmazásra gondoljunk, hiszen a más családtagokat (anya, testvér) érő érzelmi, fizikai és szexuális erőszak is igen gyakran a gyermek jelenlétében történik, s ennek ugyanolyan pusztító lehet a hatása.
A gyermeket érő szexuális erőszak körébe tartozik az is, ha rendszeresen pornót néznek a gyerek előtt, netán egyenesen pornót nézetnek vele. Nagyon fontos és viszonylag új probléma a gyerekek túl korai szexualizálása is, ami főleg a lányok esetében látványos: a gyermek-szépségversenyek világa, a kislányok felnőtt nőnek maszkírozása és hasonlók, ami egyúttal a szexuális ragadozóknak is kiszolgáltatja őket. Árad az erőszakos szex mindenhonnan, a gyerekeket nagyon nehéz ettől megvédeni, ugyanis lehetetlen teljesen elzárni őket ezektől a tartalmaktól. Nagy szükség van tehát arra, hogy a gyerekeket – akár óvodáskortól kezdve – megfelelő szexuális nevelésben részesítsük. Az óvodásnak elsősorban azt kell megtanulnia, hogy a saját teste érték, amihez nem bárki és nem bárhogy nyúlhat hozzá, és hogy baj esetén hogyan és kitől kérhet segítséget. A nagyobbacska gyerekeknek és fiataloknak pedig meg kell tanítanunk, hogy a szex nem a másik megalázó, fájdalmas, erőszakos kihasználása, hanem olyan kölcsönös örömszerzés, amely szereteten, tiszteleten és egyenlőségen alapul.
A gyerekek helyzetét nehezíti, hogy egészen valószerűtlen folyamatok zajlanak a pszichiátriai, pszichológiai szakmában nemzetközi szinten. Vannak országok, ahol a szakember csak a nemváltásban erősítheti meg a nemi diszfóriával hozzá forduló pácienst, különben a karrierjét kockáztatja, vagy akár bíróság elé is citálhatják. Hogy jutottunk el idáig?
Sz. G.: Vannak különféle terápiás megközelítések, amelyek nem a nemváltást tekintik megoldásnak, ám a transzmozgalom sikerrel kezdte el betiltatni ezeket. Lényegében lemásolták a melegmozgalom konverziós terápiával kapcsolatos érvelését, és emberi jogi kérdéssé tették a nemváltást, így ha egy szakember más megoldást javasol, az ugyanolyan „súlyos bűn”, mint a homoszexuálisok esetében a konverzió.
Pedig számos nagyszerű szakember foglalkozott ezzel. Például az a Kenneth Zucker, aki Torontóban vezetett egy gyermekklinikát, amit azért zárattak be, mert nem volt hajlandó gyerekeket nemváltó műtétnek alávetni, csak felnőtteket.
Hogy miért csinálja ezt a transzmozgalom? Nyilván amiatt, mert ha létezik sikeres terápia, amellyel el lehet kerülni a nemváltást, akkor ez az önképük alapjait kérdőjelezi meg.
B. A.: Abszurd ellentmondás, hogy a veszélyes, fájdalmas, drága és visszavonhatatlan testátalakító beavatkozás jónak és emberbarátnak számít, míg a pszichoterápia embertelennek minősül.
Sz. G.: Pedig az előbbi a valóságot akarja az érzésekhez szabni – nem meggyőző eredménnyel –, az utóbbi viszont a lelket igazítja a valósághoz, bevált terápiákkal.
Beszéltünk arról, hogy a gyerekek sokszor automatikusan nyúlnak a környezetükben elérhető értelmezésekhez, megoldásokhoz. A gyermekvédelmi törvény módosítása többek között éppen arról szól, hogy szabályozni lehessen, hogy milyen szexuális felvilágosító tartalmakkal találkozzon a gyermek. A gyermekvédelmi népszavazás pedig – minden nyilvánvaló politikai érdekkel együtt – kiváló alkalom arra, hogy ebben a kérdésben a választók kifejezhessék a véleményüket. Mit gondolnak ezekről?
B. A.: A hatékony gyermekvédelemnek nem a nemi diszfóriánál vagy a transzneműségnél kellene kezdődnie, mert mint láttuk, ez a következmény és nem az ok. Sajnos a magyar gyermekvédelem rendkívül rossz állapotban van, lényegében képtelen időben felismerni és hatékonyan kezelni a gyerekeket a családon, kis közösségeken belül érő erőszakot.
A törvénymódosítás ezt nem oldja meg, viszont ki fogják szorítani az iskolákból azokat a nőjogi szervezeteket, amelyek kifejezetten az egyenlőségen alapuló és erőszakmentes szexuális magatartásra igyekeztek nevelni a gyerekeket. A törvénymódosítás egyes elemei ráadásul kifejezetten hátrányosan érintik a homoszexuális fiatalokat, egyenesen homofóbnak mondhatók. Ugyanakkor én sem gondolom, hogy az iskolában (vagy akár iskolán kívül) a gyerekeket abba az illúzióba kéne ringatni, hogy nemük megváltoztatása bármire is megoldás lenne.
És ha már gyermekvédelmi népszavazást tartunk, akkor volnának más, fontosabb kérdéseim. Akarunk-e több pénzt költeni a gyermekvédelemre? Akarunk-e több képzést nyújtani a rendőröknek, a gyermekpszichológusoknak, a szociális munkásoknak? Vagy szüntessük-e be a kényszerláthatás intézményét, amikor a bíróság nem tiltja el a bántalmazó szülőt a gyerektől?
Nemváltó gyerekből még nagyon kevés van, de bántalmazottból nagyon is sok. Közülük kerülnek ki azok a különféle mentális problémákkal küszködő gyerekek is, akiknek a problémái az iskolában az új törvény hatására lekerülnek a napirendről.
Sz. G.: Szerintem a törvény és a népszavazás is preventív jellegű. Floridában például pont most hoztak egy hasonló törvényt, aminek az a tömegméretűvé vált jelenség volt az oka, hogy amikor gyermekeknek gondjaik voltak a nemi identitásukkal, akkor a pedagógusok a szülők tudta nélkül kezdték őket megerősíteni a nemváltás szükségességében. Való igaz, hogy Magyarországon ilyenre nem nagyon látunk példát, de éppen azért van szükség egy ilyen törvényre, illetve egy ezt megerősítő népszavazásra, hogy gátat lehessen szabni ezeknek a folyamatoknak.
Nyilván a politikának korlátozott eszközei vannak erre. Szabályozó jelleggel bele tud szólni, hogy az iskolában milyen keretek között, milyen módon lehessen szexuális edukációt folytatni – és ez szerintem messze nem homofóbia –, de arra már nincs ráhatása, hogy mit néznek a gyerekek a szünetben a telefonon, mint ahogy a popkultúra hatását sem fogja tudni kizárni. Ugyanakkor nem mondhatjuk azt, hogy emiatt ne is próbáljunk meg tenni valamit ezen a területen – és persze minden más mentális probléma kapcsán –, hogy megvédjük a fiatalokat.
2022.04.01. (XXVI/13)
