A bencések és Európa első bürokráciája

Róma püspöke mindig is elsőbbséget kívánt a keresztény világon belül, melynek során igyekezett elfogadtatni kizárólagos tekintélyét a többi nagy egyházi központ felett a Földközi-tenger egész térségében. Azonban nemcsak a rivális patriarchátusokkal, hanem a Róma alá tartozó egyházmegyékben is sokszor konfliktusba kerültek a pápák. A Nyugatrómai Birodalom bukását követő hatalmi vákuumban minden királyság igyekezett megerősíteni saját pozícióját, és ez a kereszténység felvétele után az egyházi pozíciókra is vonatkozott. A királyok és a földesurak úgy gondolkoztak, hogy mivel ők adják a földtulajdont az egyházi intézmények számára, joguk van beleszólni, hogy kit helyezzenek be egyházi méltóságba. Az így felkent pap vagy püspök hűséggel tartozott a földesúrnak, és ez nemegyszer a pápa akaratának való ellenszegülésben nyilvánult meg.

A bencés rend

480 körül látta meg a napvilágot az itáliai Norciában (latinul Nursia) a későbbi bencés szerzetesrend alapítója, Nursiai Benedek. Előkelő szülei gyermeküket már fiatalon Rómába küldték tanulni, ahol azonban Benedek, látva a keresztények között is előforduló súlyos bűnöket, az élvhajhászást, megcsömörlött a világtól, és úgy döntött, hogy elhagyja Rómát. Ezután aszkétikus életvitelben, barlangban való lakozásban és teljes lemondásban kereste Isten jelenlétét és szolgálatát. Úgy határozott, hogy utat kell mutatnia más keresztények számára is. Ennek érdekében 529-ben létrehozta az itáliai Monte Cassinóban szerzetesrendjét, a bencés rendet.

Benedek a szerzetesek számára szigorú szabályrendszert, ún. regulát hozott létre. A szabályrendszer bevezette a szerzetesi fogadalmakat, melyek közé tartozott a tulajdonról való teljes lemondás, a nőtlenség, illetve az elöljáróknak való feltétlen engedelmesség. A regula részletesen megszabta a szerzetesek napi feladatait és időbeosztását, melyben kiemelt hangsúllyal szerepelt az imádkozás és a kétkezi munkavégzés. Benedek célja az volt, hogy egy keresztény életprogramot nyújtson mindazok számára, akik belefáradtak a világba, és Istennek kívánják szentelni az életüket.